Christmas wish

Érdemes ezt a dalt előtte, vagy utána (esetleg közben) meghallgatni, igazán karácsonyi hangulata van :)

Karácsony. Az egyik legszebb ünnep az egész évben. Hát ha még az ember épp ekkor lesz egy évvel idősebb. Amikor este a televíziót bámulja, vagy akár késő délután kiugrik az utcára sétálni egyet, elfogyasztani egy jó forralt bort - vagy akármit, ami fahéjas és a karácsonyra emlékezteti - ,azt gondolná az ember, hogy mindez miatta van. A rengeteg színes kis égő miatta van felfuttatva minden fára és kisebb-nagyobb házakra; a boltokban a születésnapja alkalmából árulják azt a sok mindent olcsóbban, hogy aztán majd mind neki adják oda ajándékképp. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez nem igaz. De már csak a gondolata is jóérzéssel tölti el a szívem. Ha már itt tartunk. Shin HeeYoung vagyok, húsz éves. Nemrég volt a születésnapom, ami nem volt egy unalmas alkalom, az már száz.

***

-Pufi! Hagyd abba! Felébreszted a szomszédokat! - mivel az ugatás a figyelmeztetésem után sem állt le, kénytelen voltam felállni és valahogy megszüntetni a zavaró tényezőt, amitől sem a kutyám, sem én és lassan a szomszédok sem fognak tudni aludni. Az ajtó alatt rózsaszínes-sárgás fény szűrődött be, gondolom ez volt az, amitől az a fülsüketítő hang jött ki a kis, hosszú-szőrű tacskó torkán. De mi adhatott ki ekkora fényt az éjszaka közepén? Lassan nyitottam ki az ajtót, de még így is be kellett csuknom a szemem, hogy egy kicsit megszokjam a fényviszonyokat. Amikor viszont kinyitottam, az eddigi talán legszebb látvány tárult elém. Az emelet, ahol az albérletem volt, végig fel volt díszítve karácsonyfaégőkkel. Úgy, ahogy voltam, kiléptem a lakásból pizsamában, majd az ajtó becsukása után felfedezőútra indultam. A fénylő díszítőelemek egyfajta irányjelzőként szolgáltak és azt a gondolatot sugallták, hogy "Arra menj".Mintha  ténylegesen beszéltek volna hozzám és én hallgattam rájuk. Csak mentem amerre mutatták, néhol meg-meg érintettem őket, kitudja miért. Amikor a lépcsőhöz értem, hasított be a gondolat, hogy Hol van Pufi? Szélsebességgel száguldottam le az amúgy gyönyörűen feldíszített korlát mentén és hála az égnek, egy ép és egészséges, farokcsóváló 

kiskutyával találtam magam szemben, aki csillogó szemekkel próbálta csillapítani a düh és aggodalom bennem keletkezett egyvelegét, amit én inkább neveznék pillanatnyi elmezavarnak, mint érzelemnek. Leültem a földre és csak ekkor figyeltem fel a szemgyönyörködtetően szép karácsonyfára. Ahogy az a kis szőrgombóc az ölemben szuszogott, elgondolkodtam dolgokon. Először még arról, hogy Anyáék vajon hogy vannak? Hiszen már egy hete annak, hogy eljöttem otthonról. De semmi gond nem lehet, sértődés nem lesz, hiszen az ajándékokat elrejtettem, mindenre gondoltam. Később viszont gondolataim  más felé terelődtek. Eléggé szégyelltem, de nekem még nem volt barátom. Soha. Ha csak rá gondoltam, a fejem rákvörössé változott és elöntött a forróság. De most senki nem volt ott. Csak én, Pufi és a gondolataim, ezért bátran vetettem bele magam az elmém rejtelmeibe. Reggel nagy meglepetésemre puha dolgon ébredtem, pontosabban az ágyamban, nyakig betakarva. Furcsa volt, hiszen tisztán emlékeztem, hogy a padlón aludtam el, a földszinten. Márpedig én a hetediken laktam. Most akkor vagy lépcsőztem hét emeletet álmomban, vagy valaki a szomszédok közül felvitt a kezében. Na de ki volt az? - összegömbölyödtem a takaró alatt - Senkit nem ismertem a lakók közül a háziurat kivéve, de amint észrevettem, ő is aludt. És mi van ha egy rabló volt? Felhozott és kirabolta a lakást? De ez elég fura lenne, hiszen jobban járt volna, ha itt sem vagyok. De honnan tudta egyáltalán, hogy hol lakom? Az egész napom azzal telt, hogy ezen gondolkodtam. Szokásos napi rutinként meglátogattam a kedvenc standomat, ahol a világon a legfinomabb forralt bort készítették fahéjjal és naranccsal. Miután kézbe kaptam a forró italt - ami még kesztyűn keresztül is felmelegítette a kezem - nekiindultam New York utcáinak és kerestem egy jó helyet, ahova leülhetek. Vittem magammal a kis párnámat, hisz' ki akar karácsony előtt felfázni? Végül találtam egy padot, ami a műjégpálya felé nézett és figyeltem az embereket, miközben korcsolyáztak. Voltak esetlenek, akik folyton csak elterültek, utána remegő lábakkal felálltak, majd újra a hideg jégen találták magukat. Viszont voltak elég ügyes emberek is, akik mindenféle piruetteket csináltak. Ezek a mozdulatok elvarázsoltak, úgyhogy amint végeztem a borral, hazaszaladtam - hál' Istennek nem laktam messze - rákötöttem Pufi lelkére, hogy viselkedjen, mert ha nem, akkor egy hétig nem látja viszont a gumicsirkéjét. Ezután futottam vissza a parkba, ahol a jégpálya volt, hogy minél több időt ott tölthessek. Béreltem egy korcsolyát és már mentem is. Kissé bizonytalanul léptem rá a jégre, de egy fél óra alatt éppen annyira belejöttem, hogy az embereknek nem átugrani kellett a jégen a fenekét fájlaló énemet, hanem oldalról kerültek ki a sebességem miatt, ami körülbelül egy teknősével egyezett meg. Édesanyám alig akart elengedni ide, mivel én vagyok az ő édes pici lánya, akit mindentől és mindenkitől óvnia kell. De idővel sikerült meggyőznöm, hogy már nagykorú vagyok és úgy gondolom, hogy egy felsőfokú angol nyelvvizsgával elboldogulok még egy ilyen nagy városban is, mint New York. A gondolatok ismét záporozni kezdtek, és én már azon kaptam magam, hogy kint állok a pálya szélénél és a korláton támaszkodva szemlélem a kivilágítást. Egy szőkés-barnás hajú fiú olyan sebességgel ment neki a korlát mellettem lévő részének, hogy még én is megijedtem. Gondolom még csak most tanul korcsolyázni, mint ahogy én... Háttal nekitámaszkodott az aktuális kapaszkodójának.

-Te nagyon szeretnél megfázni, mi?

-Parancsolsz? - néztem értetlenül a névtelen idegenre

-Nem elég, hogy tegnap a hideg csempén elalszol, akkor még itt is muszáj leülnöd egy párszor egy ilyen vékony nadrágban? - nézett végig rajtam. És igaza volt: a lábamon csak egy vastagabb harisnya és egy cicanadrág volt.

-Mégis ki vagy te? Legalább bemutatkoznál, ha már így leteremtesz?

-Egy köszönöm-öt azért megérdemelnék, nem gondolod? Egyébként Lee Gikwang vagyok. - fordult velem szembe.

-Várj...én téged ismerlek. - mutogattam rá, mint egy idióta

-Az eléggé valószínű, lehet hogy álmodban láttál, miközben vittelek a szobádba.

-Nem, nem...Máshonnan. Biztos hogy láttalak már valahol.

-Hát, ha szereted a Beast-et, akkor igen, tényleg ismersz.

-Ez az! - csaptam bele a tenyerembe - Beast! Igazán szeretem a zenéteket. - Mosolyogtam rá olyan bájosan, ahogy csak lehetett.

-Köszönjük szépen. Te rajongó vagy? - lepődött meg 

-Hát, igazából igen, de nem az a sikoltozós, összeesős típus

-Tetszik ez a hozzáállás. És ha már így belemelegedtünk a beszélgetésbe, honnan is jöttél? - leadtuk a korcsolyákat és elindultunk hazafelé.

-Na tippel, hogy honnan.

-Hát... nem itt laksz?

-Nem - kezdtem el nevetni

-Akkor? Pedig tisztára úgy beszélsz. London?

-Nem talált.

-Mondjuk...Maradjunk annál, hogy Európa...talán...Á, összezavartál! Szőke haj és kék....mandulaszemek. Nem értek én már semmit.

-Na jó. Megkegyelmezek neked. - néztem a szemeibe mosolyogva - Szöuli vagyok. - itt tágra nyíltak szemei

-Anyukám magyar, apám pedig koreai. Így lettem én a félig magyar, félig koreai, aki valamilyen különös oknál fogva angolul karattyol. - mosolyodtam el utolsó szavam hallatán

-De ha koreai vagy, akkor miért nem az anyanyelveden beszélsz? Az igazság az, hogy... nekem is könnyebb lenne - vakarta meg a tarkóját kínos zavarában

-Hát, igazából mindig is imádtam az angol nyelvet és közelebb is éreztem magamhoz, mint a koreait vagy a magyart. De a te kedvedért megteszem - nyújtottam ki rá nyelvem és futottam előre, mint egy kislány, aki éppen az ovistársa elől fut fogócskázásnál. Hirtelen fehér hópelyhek kezdtek el hullani az égből, amelyek éppen olyanok voltak, mintha kis vattapamacsok lettek volna. Ennek ellenére a futást nem hagytam abba, de azért lassítottam, hogy megcsodálhassam a lassan szállingózó miniatűr kis kreálmányokat, ahogy több kilométernyi magasságból utaznak el idáig, hogy befedjék a tájat amolyan paplanszerűen és ezzel mindenki karácsonyát - és az én születésnapomat - egy tökéletes ünneppé varázsolják. Két kart éreztem meg derekam köré fonódni, ami kizökkentett költői gondolatmenetemből és mindez egy hatalmas általam kiadott sikoltásban nyilvánult meg.

-Megvagy!

-Megvagyok, igen. Nagyon megijedtél volna, ha összesek? Mert ez egy kisebb szívrohammal volt egyenlő! - néztem szúrósan szemébe, amit nem sokáig bírtam tartani, az ázott kiskutya pillantástól, amivel válaszolt.

-Ne kapd már így fel a vizet. Nem is játszom többet veled. - Elfordította fejét, orrát felhúzta és egyfajta "Miss Madame" járással ellépdelt mellőlem

-Jaj, várj már! - szaladtam utána. Tényleg olyanok voltunk, mint akik évek óta ismerik egymást. Pedig mindez csak egy pár óra volt...esetleg. Megfogtam a kezét, hogy magam felé fordíthassam. Amikor végre szemtől szemben álltunk láttam, hogy egy igazán nagy nevetést folyt vissza, amitől arca kissé eltorzult formát vett fel.

-Ökör. - bokszoltam bele vállába gyengén, ekkor egy hidegrázás futott végig testemen, amit rögtön valami puha és meleg követtett a hátamon.

-Te mit csinálsz? Így meg fogsz fázni! Vedd vissza azonnal! Egy énekesnek semmi sem rosszabb egy megfázásnál és a menedzsered is le fog szidni...

-Még van egy hét karácsonyig és utána még kettő a pihenőnk végéig. Addig csak kikúrálom magam valahogy - egy hatalmas mosolyt villantott meg, amikor beléptünk a társasház ajtaján. A lépcsőn felfelé még erről a témáról beszélgettünk, amikor ő megállt egy ajtó előtt. Gondolom az ő lakása ott volt. Miután elfordította a kulcsot a zárban még láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de én fogtam magam és se szó, se beszéd: Belöktem az ajtón és azzal a lendülettel be is csuktam

-Fürödj le és bújj gyorsan ágyba! Hiába van még három heted, akkor sem kéne megfázni, szia! - Választ nem kaptam, ezért mentem pár lépést és beléptem a lakásom ajtaján.

-Pufi! Nem megmondtam, hogy ne csinálj rumlit?! Még ennivalót is hagytam neked... De hát ha így állunk, akkor mondj szépen búcsút a gumicsirkédnek egy hétre. - fogtam az említett játékot és felraktam a szekrény tetejére

-Ne néz így rám, én figyelmeztettelek. - otthagytam a nappaliban és elmentem fürödni. Az elkövetkezendő napokban már csak a karácsonnyal foglalkoztam. Néha beszéltem Gikwanggal is, de csak futólag, amikor elkísért egy-egy bevásárlásra, vagy amikor a szabadidőnkben elmentünk egyet korcsolyázni. Végül Szenteste kopogást hallottam, éppen akkor, amikor a karácsonyfát díszítettem. Odalépkedtem az ajtóhoz a kedvenc kötött pulcsimban, ami már a fenyőfa és a fahéj illatát is beszívta és kinyitottam a mahagóni fából készült nyílászárót

-Á, szia! Már nem láttalak három napja, hol voltál?

-Hát, tudod...ajándékokat vásároltam.

-És miért nem hívtál? Szívesen elmentem volna veled.

-Nem volt rá szükség... csak kis apróságokat vettem, pár óra alatt meg is voltam. Ja, és ezt itt neked hoztam - mosolygott és felemelte a dobozt, ami eddig a lábánál volt.

-Akkor gyere be - álltam félre az ajtóból, hogy vendégem be tudjon lépni

-Hmm, milyen finom illat van itt - ült le a kanapéra

-Igen, sütöttem sütit, de... - helyet folaltam mellette én is

-Tessék, ezt bontsd ki

-Mi ez?

-Ajándék.

-Azt látom, de még egy?

-Csak bontsd ki - hallgattam rá és leszedtem a karácsonyi csomagolópapírt a csipogós játékról

-Egy gumilabda? - furcsán méregettem a teniszlabda méretű színes kis játékot

-Igen, ezt a kiskutyádnak hoztam. Hallottam a múltkor, hogy elvetted a játékát és hoztam neki még egyet, hogy legközelebb nehezebb dolgod legyen - kinyújtotta rám a nyelvét

-Te hallgatóztál? Hé!

-Hát igen... de nyugi, csak vicceltem. Csak azért hoztam, mert egy kiskutyának az tesz jót, ha minél többet játszik.

-Jaj, ezt igazán nem kellett volna...

-És ez a te ajándékod - nyomott bele a kezembe egy hatalmas dobozt

-Gikwang, mennyit fizettél te ezért?

-Az nem számít, csak az, ami benne van - ismét nekiláttam a meglepetés titkának feltárásához, ám egy váratlan dolog fogadott

-Ez... ez... Te jó ég, köszönöm! Honnan tudtad? - borultam a nyakába, miközben könnyek gyűltek a szemembe

-Láttam, amikor próbáltál a telefonoddal fényképezni és azt is, amikor elszontyolodtál a rossz minőség miatt, pedig milyen jó képeket tudtál volna csinálni! Meg persze beszéltél is róla, hogy mindig is érdekelt a fotózás, nem emlékszel?

-Ja, tényleg - hajamat kezdtem el csavargatni, hogy leplezzem egyre vörösebb arcberendezésem, miután eltávolodtam tőle - De figyelj, én..én nem vettem neked semmit. Készítettem süteményt, ha kérsz, vegyél nyugodtan ha elkészült, de olyan rossz ez így, hogy ennyi pénzt elköltöttél rám én meg pár nyamvadt sütivel szúrom ki a szemed - lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni, úgy szégyelltem magam. Mutatóujját az állam alá helyezte és így emelte fel fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Amikor meglátta pirosan izzó arcom színét, egy halk nevetés hagyta el a száját

-Olyan aranyos vagy, amikor zavarba jössz - lehunyta szemeit és egyre közelebb  hajolt hozzám. Én a meglepettségtől persze semmit nem tudtam reagálni. Akkor meg pláne nem, amikor elérte célját és teljesen megszüntette a távolságot kettőnk között. Kellett egy pár perc, amíg megszoktam de akkorra testem már átvette az irányítást. Jobb kezem tarkójára csúszott, bal kezemmel beletúrtam rövid hajába és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. Lihegve váltunk el egymástól, csak egymás szemeit néztük.

-Nekem nem kell ajándék - végül ő törte meg a csendet -, nekem elég, ha te itt vagy velem - ezután újabb csókkal lepett meg. Akkor, abban a pillanatban jobb születésnapot elképzelni sem tudtam volna, úgy éreztem valóra vált a karácsonyi kívánságom.

***

Nos, ez volt az első ilyen novellám, remélem tetszett :)

Mom - 3

Mióta itt vagyok, életem gyökeres változásokon ment keresztül. Például az, hogy kedvenc énekesemet személyesen is megismerhettem egy csoda folytán, bár...máig sem értem mivel érdemeltem ezt ki. A kezdeti emberundorom helyét pár hónap alatt átvette ennek szöges ellentéte. De a legnagyobb változást egyik barátnőm okozta, akit itt tartózkodásom tizenkettedik hónapjában ismertem meg.
-Ez milyen?
-Nem jó, nem elég fehér.
-És ez?
-Rosszabb, mint az előző. Mi ez a sok fodor? Olyan vagy benne mint egy felhő! - utolsó mondatom hallatán még én is elnevettem magam, amit barátnőm sem bírt komolyan végighallgatni
-Na és ez? Szerintem eléggé kövérít...Olyan vagyok benne, mint a nagy fehér bálna. - biggyesztette le alsó ajkát - Megyek, le is veszem...
-Hülyéskedsz? Le ne merészeld venni! Ez fantasztikus! És egyáltalán hova kövérítsen? Nincs miért aggódnod, az alakod irigylésre méltó. - fogtam meg két vállát és szembe fordítottam magammal.
-Gyönyörű vagy, ne aggódj. Ez a ruha meseszép, nem túl csicsás, se nem túl nagy, az uszálya is éppen elég hosszú - ezen szavaim nyugtatóan hatottak rá, homlokráncai kisimultak, a szája enyhén felfelé konyult és megölelt.
-Köszönöm HeeYoung, azt se tudom mi lenne velem nélküled. Szerintem ha te nem lennél, még a fejemet is elveszíteném. - nevetett, de éreztem, ahogy kötött pulóverem nem bírja tovább és lassan átadja a sós vegyületet bőröm legfelső rétegének.
-Most meg miért sírsz? - kezdtem el simogatni a hátát, bár a cipzár néha meg-meg bökte a kezem, ami nem volt éppen kellemes érzés
-Mert...alig ismerjük egymást... talán két éve...és ennyit törődsz velem, még az sem fordít rám ennyi figyelmet, akit gyerekkorom óta ismerek, erre te... - mondta ezt a szemembe, majd újra vállamra hajtotta a fejét
-Hé, hé...csitt. Ne legyél már ilyen érzékeny. Minden embernek meg van a maga szemlélete bizonyos dolgokról. Ha nekem az tetszik, hogy ennyit legyek veled, akkor ez van, ha a gyerekkori barátodnak az, hogy kicsit kevesebbet, akkor az van. Nem kell ezen ennyire kiborulni. Na. Oké? Akkor vedd le szépen ezt a ruhát és menjünk. Még egy csomó dolgot el kell intéznem. Jó, hogy még három hét, de az számomra három perc - nevettem. Leadtuk a ruhát, majd a két utcával arrébb lévő épület felé vettük az irányt.
-Na. Akkor ülj le, én pedig telefonálok annak az ingyenélőnek - vettem elő a telefonom -, hogy indulhat. - a nevetőgörcs fojtogatott az általam frappánsnak titulált jelző miatt, de amikor a vonal túloldalán tartózkodó személy beleszólt, ez rögtön elillant
-Halló? Igen én. Csak szólni szeretnék, hogy lassan indulj el, mert nem érünk rá egész nap. Oké, oké, de siess aztán! - mosolyogva nyomtam meg a kis piros gombot
-Na?
-Nyugalom, tíz perc és itt van - ültem le barátnőm mellé és együtt kezdtünk el válogatni a fehér árnyalatainak ezer fajtája közül szalvétákat, terítőket és minden mást, ami egy ilyen alkalomnál elengedhetetlen.
-Megjöttem! - állított be a várva várt személy lihegve, fél órával később.
-Hol voltál eddig? Mi tartott egyáltalán ennyi ideig?! - kérdezősködött egyre dühösebben legjobb barátnőm
-Dugó volt.
-Dugó volt? És ezt te ennyivel elintézed? Semmi bocsánatkérés, vagy valami?
-Hohó. Álljon csak meg a menet. Nehogy most kezdj el veszekedni, látod rajta hogy fáradt, sietett, biztos futott a lépcsőn, erre te így lehordod? Csak annyit kérek, hogy ne reagáld így túl a dolgokat. Tudom, hogy ideges vagy, de erre inkább nekem lenne okom, hiszen én vagyok a szervező, nemde? Na és akkor most mosolyogj, végül is az ünnep nem az igazi úgy, ha idegeskedik előtte az ember. Nyugodj meg, kérlek - ecseteltem neki nézeteimet, közben láttam az arcán, hogy felfogja minden egyes kis szavam, övéit viszont megbánja.
-Úgy sajnálom! - ugrott barátja nyakába - pontosabban beleült az ölébe és átkarolta a nyakát - majd megcsókolta. Ám ez a csók egyre csak hevesebbé fajult
-Naaaa - húztam el az utolsó betűt, mint egy hisztis óvodás - ezt tartogassátok a nászútra - majd úgy csináltam mint aki undorodik és elmentem az anyagmintákért. Körülbelül egy óra alatt végeztük, de jó is volt ez így, többre számítottam. Ez még csak a könnyebbik része volt. De még hátravan a torta, a terem és a díszítés, az ültetési rend, a meghívók, egy fotóst is be kéne szerezni és már csak három hetem van! Ahogy gondoltam, ez az idő egy szempillantás alatt eltelt, de szerencsére mindennel idejében kész lettem. Éppen a menyasszony haját csináltam, amikor a vőlegény toppant be az ajtón. Tipikus
-Te meg mit keresel itt? Nem láthatod meg a menyasszonyt az esküvő előtt! Hess, hess! - toltam ki a kíváncsi fiút az ajtón. Az egész frizura, ruha, smink dolog összesen másfél órát vett igénybe. Ami jó, mert a menyasszonynak még volt ideje aggódni, nekem pedig lenyugtatni is maradt még időm. Végül fotóst is könnyen szereztem. Eszembe jutott, hogy én végeztem egy fotóskurzust az egyetemen. Mire jó az, ha nem erre? Ennél fogva olyan ruha kellett, amiben könnyen szaladgálhatok, hogy minél előnyösebb szögből fényképezzem le az ifjú párt, szóval a bokáig érő ruháról lemondhattam. Végül is egy térdig érő, türkizkék ruha mellett döntöttem, ami nem csak praktikus, hanem kényelmes is ilyen célra.

Mindenki elfoglalta a helyét? Vőlegény megvan? Zene? Minden kész? Rendben akkor indulhat a ceremónia! Beálltam a helyemre, kezemben egy virágcsokorral és a fényképezőgéppel. Higgyétek el, nem könnyű ezt a kettőt fogni egyszerre, de én megoldottam! Elindult a zene, nyílt az ajtó. És az én drágalátos barátnőm lépett be rajta. Sejtésem beigazolódott. A ruha tökéletesen állt rajta, a haja szintén tökéletes, a zene is, a díszítés  is, minden tökéletes. Tökéletes munkát végeztem. Egy esküvőszervezőnek a legnagyobb öröm, ha látja hogy az őt megkereső fiatal párok és azoknak rokonai is boldogok. Hát ha még a menyasszony az ember legjobb barátnője! 

-Te, Lee HyunSil - kezdett bele a pap, a szinte már sablonossá vált szövegébe, amelyet a Hollywoodi produkciók által mindenki annak vél - akarod-e az itt megjelent Son Dongwoon-t hites férjedül?

-Igen, akarom - könnyeivel küszködve nyögte ki ezt a két szót, amit meg is értek

-És te, Son Dongwoon, akarod-e az itt megjelent Lee HyunSil-t hites feleségedül? 

-Igen, akarom. - nála pont más volt a helyzet. Le sem lehetett volna vakarni az arcáról a mosolyt

-A gyűrűket, ha kérhetem. - szólította fel a csokornyakkendős kisfiút, aki vörös bársonyhuzatú párnán hozta oda a kicsi - de annál többet jelentő - ékszereket a párnak

-Nos, ezennel, házastársakká nyilvánítalak titeket. Megcsókolhatod a menyasszonyt. - Dongwoon kapva kapott az alkalmon, hogy ezt a szertartást teljessé tegyék, viszont amint lekaptam ezt a pillanatot, már rohannom is kellett ki, a bejárat elé, ugyanis a rizsszórás az egyik leglátványosabb dolog az esküvőkön. No meg még ott van a csokor elhajítása, de az majd később lesz. Kiléptek az ajtón és mindenki azonnal hajította rájuk a rizsszemeket. Rengeteg jó kép készült, még egy csoportkép is a vendégekkel és ezután jött a rémálom. A csokordobás. Tolongás, testi épség veszélyeztetése, nem is beszélve a fényképezőgépről, ami valljuk be, mostanában nem két fillér. Legelőre álltam be, ahogy ismerem HyunSil-t, úgyis hatalmasat dob. És tényleg. Az eldobás pillanatát lefotóztam, a csokorral meg nem is törődtem, az nem az én dolgom. Következő pont: Lagzi és torta. Az egész vendégsereglet a párral az élen autókba ültek, hogy eljussanak a következő helyszínre. Hatalmas terem, rengeteg virággal, ízléses terítőkkel, étkészlettel... nagyszerű. Itt a vacsora és mi egyebek előtt a menyasszony elment és felöltött magára egy másik, kényelmesebb ruhát.

 A torta felvágása elég humorosra sikerült szerintem, az első szelet tortát mondjuk úgy, hogy nem ették meg, ahelyett külső felhasználásra fordították az édes süteményt. A "lagzi" továbbra is tökéletesen zajlott. Sehol egy részeg krapek...de miért is lenne? Még csak kilenc óra. Emberek táncolnak, zene egyszer gyorsul, máshol lassul, a fényképezőgépem kattog. Már fájt az ujjam, de szívesen csináltam, hiszen ez a hobbim, és hobbiját szereti az ember. Nemde?

-Hellóka - szólalt meg mögülem hirtelen egy hang

-Te jó ég! - ugrottam fel ijedtemben, még jó, hogy a hangzavartól nem hallotta meg a többi ember

-Yoseob! Nagyon megijesztettél, azzal tisztában vagy, ugye?

-Igen, igen, csak kérlek ne bánts! - húzta össze magát

-Ökör - bokszoltam bele egyet a vállába, amin csak nevetett, be kell vallanom, én is.

-Mit csinálsz? - nézett át vállam fölött egyenesen gépemre, amin az eddig készült képeket nézegettem éppen

-Dolgozom. Komolyan mondom, az őrületbe kergetsz a hülye kérdéseiddel.

-Akkor is megőrülsz, ha hoztam neked valamit?

-Mit mit mit? Mit hoztál? - kezdtem el ugrálni, mint egy szülinapos kis kölyök

-Ezt - és ekkor elővett a háta mögül egy virágcsokrot, pontosabban azt a csokrot. Csak megismertem, hiszen együtt válogattuk bele a virágokat a menyasszonnyal 

-De hát...ez... a menyasszonyi csokor. Mikor? És miért nekem? - bombáztam le kérdéseimmel

-Mert szeretném, ha te lennél a következő - súgta fülembe, amitől még a hideg is kirázott. Tényleg? Jól hallottam? Ezt nem hiszem el... Mióta megláttam, kissé többet éreztem iránta, mint barátság. De elhajtottam a  gondolatot, azt hittem, hogy ez biztos csak valami rajongás-féle, mert ő híres, meg minden. Az évek során legjobb barátok lettünk. De úgy tűnik, ez számára sem csak szimpla barátság volt. Legutolsó mondata után teljesen ledermedtem, a szívem eszeveszetten kezdett el kalapálni és megszűnt a külvilág. Csak Ő és a barna szemei léteztek számomra.

-Ugyan már, miket beszélsz, mégis kivel tudnék én egy párt alkotni - tettettem, hogy felháborodok kijelentésén, de a fényképezőgéphez már csak remegő kezekkel tudtam hozzányúlni...

-Velem! - állt be fényképezőgépem elé, amit később óvatosan letett az asztalra és megfogta két kezem. Aztán egyre csak csökkenteni kezdte a távolságok kettőnk között, amit nemsokára teljesen betöltött az ajkaival. Finoman kóstolgattuk egymást, majd egyre hevesebben. Egy pár másodperc után felfogtam, hogy mi is történik körülöttem és átadtam magam az érzésnek. A pár perces csókcsata után eltávolodtunk egymástól

-Bocsi, utálok magyarázkodni - mosolygott úgy, hogy a lábamat szinte elhagyta az erő

-Nem is baj - kulcsoltam össze kezünket

-Gyere! Menjünk oda Dongwoonékhoz! - olyan volt, mint egy... nem is tudom, hogy micsoda. Erre szavak sincsenek. Három év után kiderül, hogy a személy, akit szeretsz, viszont szeret téged...nincs ennél fantasztikusabb dolog a világon! Ráadásul, ha a helyszín, vagy alkalom ahol ez kiderül, egy esküvő, arra már szavak sincsenek...

Mom - 2

Alig léptem be az emberek által képzett ördögi kalitkába, máris elvesztettem úti célomat. Az emberek között voltak fotósok, valamiféle rajongók, és pár nézelődő. De ezt a párat úgy értem, hogy ők voltak "csak" körülbelül háromszázan. És akkor még ne is beszéljünk a több tucat fotósnak nevezett undorító paparazzipatkányról - akik nem hogy ilyen helyeken, utazáskor...De még a magánéletükben is zaklatják a hírességeket. Most komolyan. Azért dolgozik szegény egész életében a sikerért és a hírnévért, hogy utána ne lehessen egy percig sem egyedül és ne kelljen rettegnie a olykor-olykor bokrokban előtűnő, a napfényt megtörő, profi gépek lencséitől? Véleményem szerint ennyit nem ér meg.- és az őrjöngő tizenéves kislányok hömpölygő folyamáról. Ha ez még nem lenne elég, mindenki lökdösött mindenkit. Azért szerintem, én az egy méter hetvenkét centis magasságommal, szőke hajammal és a kék szememmel nem vagyok olyan észrevehetetlen (a sok barna hajú, barna szemű ember között), hogy összetapossanak. Viszont ez sajnos megtörtént. Az egyik pillanatban még viszonylag békésen álldogálok a visítozó tinédzserek és a fényképezőgépek kattogásának kereszttüzében, a másik pillanatban pedig egy órási felém irányuló lökést éreztem a tömeg felől és rögtön a földön találtam magam. A hátizsákomat még valahogy sikerült kiráncigálnom a lábak alól, de a bőrönd odaveszett a rengetegben. Leültem a legközelebbi padra és arcomat a tenyerembe temettem. A hátizsákomban csak egy kis pénz van és egy kevés kaja. Mégis mit fogok én így kezdeni magammal? Az összes értékem abban a bőröndben van... 
-Öné ez a táska, kedveském? - szólalt meg mellőlem egy könnyed hang, pár perc múlva. Felnéztem és egy nálam alacsonyabb, hullámos, rövid fekete hajú hölgy állt mellettem, kezét pihentetve a bőröndöm fogantyúján.
-Igen, az enyém! - ugrottam fel örömömben és lendületből meg akartam ölelni, de még időben eszembe jutott, hogy ez egy másik kultúra, szóval csak egy mély meghajlással fejeztem ki hálámat.
-Köszönöm szépen! - néztem végre a hölgy barna szemeibe
-Igazán nincs mit, ezek a rajongók már csak ilyenek - nézett az egy emberként sikítozó -számomra- kislányok felé.
-De mégis miért vannak itt ennyien? Talán valami világsztár érkezett? - nyújtogattam a nyakam egy ültő helyemben
-Hát, valami olyasmi - nevetett - Igazából én is miatta jöttem, de úgy érzem esélyem sincs, szóval szerintem induljunk. Meghívhatom egy kávéra?
-Örömmel elfogadom a meghívást - vetettem egy pillantást a hölgyre, aki szívmelengetően kedvesen nézett rám, fényévekkel felülmúlta a többi embert, aki a repülőtéren volt. Beültünk egy taxiba, és máris az utastársam által bediktál cím felé tartottunk. Amikor beléptünk a házba rögtön a bőröndömben kezdtem el matatni.
-Hány cukorral kéri? - szólalt meg, nekem háttal, miközben zokniban lépkedtem be a konyhába.
-Engedje meg, hogy kifizessem a taxi árát. - nyújtottam felé tenyeremet
-Szó sem lehet róla! Mondtam már, hogy meghívtam. Tegye csak el a pénzét - csukta össze markomat
-Hát akkor...köszönöm. - megindultam bőröndömhöz. Mire visszatértem az asztalhoz, már ott volt a gőzölgő csésze kávé az asztalon
-Hmm...Ez  fantasztikus. Mi a titka? - lelkendeztem az éppen megkóstolt forró ital után
-Nem, nem. Ezt nem árulhatom el. De örülök, hogy ízlik - ebben a pillanatban kopogtattak. Éppen mentem volna ajtót nyitni
-Mégis mit művel? Maga itt most vendég! Csüccs vissza! - parancsolt rám kuncogva vendéglátóm és indult a bejárat felé
-Ó, hát te vagy az? Milyen volt az utad? Nem vagy fáradt? Gyere, éppen most csináltam egy kis kávét...
-Nyugalom, anya... - Anya?! - minden rendben. Egyébként, van itt valaki? - gondolom a bőröndömre gondolt
-Ó, igen. Van egy vendégem. Gyere, bemutatlak neki. - egyenesen a konyha felé tartottak, hallottam a lépteiket.
-Tényleg, hogy is hívják? - kérdezte a hölgy
Amikor megláttam a fiút, az éppen akkor a számban tartózkodó, korty kávé hirtelen szabadulni akart, de sajnos a rossz irányba.
-Jó napot... - intett egyet, egy halk kuncogás kíséretében, nem ok nélkül, hiszen elég nevetséges látványt nyújthattam...fél korty kávé a felfúvódott pofazacskóimban volt - alig bírtam visszatartani, hogy a légnyomástól nehogy az is az asztalon landoljon - miközben a másik felét próbáltam felitatni fekete melegítőfelsőmnek mandzsettájával. Végül leküzdöttem a mostanra kihűlt italt a torkomon és gyorsan felálltam. Bemutatkozásom második strófáját egy gyors meghajlással kezdtem
-Jól bemutatkoztam, mondhatom - nevettem kínomban.
-A nevem Shin HeeYoung - mind a ketten elkerekedett szemekkel néztek rám
-Tudom, ez nem egy megszokott név egy európai lánytól, de ez egy másik történet.

Mom

Fáradtan sétáltam be az ajtón.Csupa idegen arc...csak az a baj, hogy egy kicsivel több, mint amire számítottam. Emberek...bárhová nézek, mindenhol csak ők vannak. Pont ezért jöttem el otthonról, de úgy tűnik itt sem más a helyzet. Utálom a tömeget, egyszerűen rosszul leszek tőle. Ez most is így volt, míg a bőröndömre várakoztam, behúzódtam egy kis sarokba, hogy addig se kelljen a sok idegen alak között álldogálnom. Mikor megláttam a hatalmas fekete bőröndömet, csak gyorsan odaszaladtam érte és minél gyorsabban igyekeztem kijutni az épületből. A hatalmas váróteremben, a helységhez méretben passzoló, óriási kijelzőn mutatták, hogy mikor indulnak a járatok. Egy ideig elidőzött a fényes tárgyon a tekintetem, de a több ezernyi ember beszélgetése kizökkentett. Már az android segítségét is igénybe vettem, de még ő sem tudta, merre kell ebből a számomra pokoli helyről kijutni. A szótárba is belemélyedtem, mivel ha tanulsz egy nyelvet, hiába tudsz minden szabályt...ha nincs szókincsed, elmehetsz a nyelvtannal a sunyiba. Végül feladtam a próbálkozást, helyet foglaltam az egyik igen kényelmes - érezzétek az iróniát - széken és ott folytattam tovább a magolást. Körülbelül egy óra telt el ezzel, amikor már úgy éreztem zsibbad a hátsóm. Eldöntöttem, hogy folytatom a keresgélést. Épphogy elraktam a kis könyvet a hátizsákomba és fölnézek, mit látok meg a tömegen túl? Hát nem a kijáratot? Ez fantasztikus. Hogy verekedek én át ezen az emberi dzsungelen? 

The korean guy - 3.

-Jaj, Doojoon, add már vissza! Kérlek!
-Nem, addig nem adom vissza a telefonodat, amíg el nem mondod ki az a fiú! - makacskodott és még magasabbra tartotta a kis készüléket
-Ne már! Tudod, hogy utálom, mikor ilyen vagy. Kihasználod, hogy ilyen pici vagyok - biggyesztettem le alsó ajkamat. Körülbelül fél percig lehettem így, amikor is kis hívó készülékem fogva tartójának megesett rajtam a szíve. Meg akarta fogni a vállam, de mivel tervem sikerült, nagyon is jól, ezért kikaptam kezéből a mobilom és szaladni kezdtem a lakás másik végébe
-Héé! Na megállj! - kiáltott utánam és kergetőzni kezdtünk. Beszorított a sarokba, de én átbújtam hadonászó karja alatt - most jól jön, hogy nem vagyok olyan magas - és futottam tovább. De sajnos, mivel a susogós zokni és a parketta nem a legjobb párosítás - ha csak nem korcsolyapályán képzeli magát az ember - hangos huppanással értem földet, majd még hangosabban fejem is becsapódott a faburkolatba.
-MinRi! - térdelt le mellém üldözőm - Jól vagy?
-Igeen. - nevettem még a fájdalmak közepette is - Mert megszereztem ezt! - mutattam fel a kissé ütött-kopott telefonomat
-Gyere, rakunk rá jeget - óvatosan felsegített a földről, a konyhában pedig felültetett a konyhapultra és úgy keresgélt  tovább, derékig a hűtőben
-Megtaláltam! - csukta be a mélyhűtő ajtaját és felém mutatta a fagyasztott borsót, amit ezután fejem hátsó részéhez tartott
-Na akkor most szépen elmeséled, hogy ki is az a fiú...
-De Doojoon...
-Mondd! - förmedt rám, már szinte vörösödő fejjel. Amilyen gondoskodó és bolond volt eddig, olyan mérges és indulatos volt most.
-Nem mondhatom el...
-Jól van, hát ha így állunk... - belenyomta kezembe a jéghideg zöldséget és kiviharzott a helységből. Pár másodpercig még hűtöttem a púpot, ami fejem hátsó részén éktelenkedett, majd se szó, se beszéd átöltöztem és elhagytam a házat. Az alatt a hat hónap alatt, amíg megismertem Doojoon-t, legjobb barátok lettünk. Minden felvételre, interjúra elkísértem, elmondtuk egymásnak az összes titkunkat, de most semmit sem szólhattam. Nem beszélhettem, hiszen akkor egy hónapnyi szervezés, kemény munka veszett volna kárba. Nehéz volt, de kibírtam, hisz' nem csak én dolgoztam ezen az ügyön, hanem a banda összes többi tagja is. Az ajtó feletti kis csengő hangjára az eladó felkapta a fejét és azonnal kedves mosoly ült ki arcára
-Jó napot! Miben segíthetek?
-Egy csokitortát rendeltem és őt vinném el. - nevettem
-Értem. A nevét, ha szabad kérdeznem?
-Shin MinRi.
-MinRi...MinRi...Á, igen! Megtaláltam. Azonnal hozom, egy pillanatnyi  türelmét kérem. - amíg a hölgy az édes meglepetést kereste, körbenéztem a cukrászdában. A pultban rendre sorakoztak a gusztusosabbnál gusztusosabb sütemények, muffinok, pont mint az ici-pici kis katonák. A falon ízléses képek helyezkedtek el, minden egyes oldalon kettő-kettő.
-Itt is van. Huszonnégyes gyertyával és 'Boldog Születésnapot' táblával volt, ugye?
-Igen, köszönöm szépen. - miután becsomagolta, oda adtam neki a pénzt és kiléptem az utcára. Benyúltam zsebembe és bepötyögtem a számot telefonomba.
-Haló? - szólt bele egy férfi hang
-Szia Ilhoon, MinRi vagyok. Minden rendben megy?
-Igen persze, most is itt vagyok.
-Kiváló - nevettem - Éppen most vettem meg a tortát, oda megyek
-Rendben, várlak. Szia! - elköszöntünk, majd fogtam egy taxit és elindultam a helyszínre. Egy óriási terembe nyílt az ajtó, amely tele volt lufikkal és egy hosszú büféasztallal, tele finomségokkal
-MinRi! - ijedten fordultam meg, hogy megnézzem, kitől származik a hang
-Á, Ilhoon, megijesztettél!
-Bocsi - vakargatta a tarkóját
-A vendégek? - kérdeztem, miközben a tortát raktam ki a neki szánt helyre a büféasztalon
-Egy óra múlva jönnek. Ó, de guszta...
-Tökéletes...Nem mész onnan! - csaptam rá a fiú kezére, aki idő közben szemet vetett a sütemény tetejét díszítő habcsókra
-Áú! - fájlalta kezét - Jól van na, nem kell rögtön ütni
-Jó, nem ütök többet, de ha még a fővendég megérkezése előtt meglátok egy hibát is a tortán...Megtalállak és ezt te is tudod - mutogattam felé fenyegetve
-Értettem - hajtotta le a fejét. Ezzel elment egy fél óra. A vendégek már szállingóztak befelé. G.NA, a 4MINUTE-os lányok, az egész BEAST - a szülinapost kivéve - az egész Cube ott volt már. Végül is úgy éreztem ideje lenne elkezdeni
-Halló? - szólt bele unottan
-Szia Doojoon, MinRi vagyok - egy nagyot sóhajtott, amikor meghallotta a hangom
-Mit akarsz?
-Figyelj...Sajnálom a reggeli dolgot. Ide tudnál jönni? Itt mindent elmagyarázok.
-...Rendben, mondd a címet - megadtam neki a kívánt adatokat
-Oké, azonnal bújjon el mindenki, bármelyik pillanatban itt lehet! - a nyugodt beszélgetés helyett, most már mindenki pánikszerűen keresett magának búvóhelyet. A gyertyákat gyorsan meggyújtottam, a világítást lekapcsoltam és gyorsan beálltam valahova, ahol nem tud észrevenni.
-MinRi? - nyitotta ki lassan az ajtót - Hát itt meg mi van? - halkan próbáltam odaosonni a tortához, majd felkapcsoltam a villanyt.
-Meglepetés!!! - ugrott fel mindenki egyszerre, hangos kiáltással
-Mi a...
-Fújd el! - skandálta mindenki egyszerre. Amikor a két kis gyertya fénye kialudt, a teremben lévő összes ember tapsolt
-Boldog Szülinapot Doojoon, gyere, vágjuk fel a tortát. - mosolyogtam. A fiú megszeppenve lépkedett oda az asztalhoz, majd felszeletelte az óriási süteményt. - Csak a villák kopogását, az elégedett hümmögéseket és az emberek duruzsolását lehetett hallani a teremben.
-Ilhoon! - mutattam a fiúnak a tortára, fenyegetően, mint az előbb és leraktam az asztal szélére. Elindultam a női mosdó felé. Kifelé jövet eszembe jutott valami
-Bakker! Az ajándékot elfelejtettem
-Szerintem arra már nem lesz szükség... - a falnak támaszkodva mondta az idegen ember, majd besétált a lámpa fénye alá
-Te? Te...te meg mit keresel itt?
-Hogy mégis mit? Szerinted? Téged.
-Hogy találtál meg?
-Azt hitted, hogy a média nem tud erről az eseményről? Még a mi kis országunkba is eljutott a hír... - lassan sétált felém
-Ne...ne gyere közelebb! - tartottam felé a kezem
-Mert? Mi lesz, ha nem? Fél éve nem láttalak, hiányzol - megfogta derekam és magához húzott. Nyakamat kezdte el csókolgatni, aztán a falnak is nekitolt.
-Hagyd abba! Te hagytál el és most ezzel jössz?! - próbáltam ellökni, de esélyem sem volt. Túl erős.
-MinRi! - hallottam a távoli, hívó hangokat
-Doojoon! - kihasználtam, hogy egyenlőre még szabad a szám, mert a következő pillanatban úgy is befogta a kezével és bevonszolt a férfi mosdóba.
-MinRi!!! - most már közelebbről jöttek a hangok, ez egész biztos.
-Doo...!
-Meg ne próbáld, különben nagyon megbánod! - takarta le ismét számat. Élt bennem a túlélési vágy, beleharaptam a kezébe, és kifutottam a helységből. Az első dolog, aminek nekiütköztem, egy mellkas volt. Az Ő mellkasa. Olyan megnyugvást adott most, mint még soha. A könnyek patakokban folytak arcomon, de ő csak meglepetten állt és nem csinált semmit. Amikor meghallottam az ajtó nyikorgását, erősítettem ölelésemen, erre Ő egyből értette, hogy mi is itt a probléma. A másik fiú már lendítette a kezét, de Doojoon erektől duzzadó karjával lefogta. Másik kezével lefejtett magáról és visszatolta támadómat a mosdóba. Egy-két ütés - amiknek hangjától összerezzentem - majd egy kissé izzadt fiú jött ki onnan, mint egy hadvezér, aki megnyerte a csatát.
-Doojoon! - kiáltottam fel ismét, de most már örömkönnyek vegyültek az arcomon csillogó nedvességgel.
-Shhh. Már vége. Nyugodj meg.
-De..de..azt hittem, hogy meg...meg fog erősz... - mutatóujját pihentette ajkaimon
-Ki az a fiú?
-Doojoon, ne kezd, kérlek?
-Nyugi, nem veszekedni akarok...Ki ő? Talán a barátod?
-Dehogy, Doojoon, ő Ilhoon, aki segített nekem megszervezni ezt az egészet
-Akkor jó - elmosolyodott és kitűrte kósza hajtincseimet az arcomból - Most már nem gond, ha ezt megteszem - ekkor arcomat két tenyere közé fogta és megéreztem puha ajkait az enyémen. Finoman megharapta alsó ajkamat, mire én a kellemetlen érzéstől kissé kinyitottam a számat. Csak erre várt. Nyelvét átdugta a számba és bejárta minden egyes szegletét. Halk cuppanással váltunk el egymástól. Lassan kinyitottam szemeimet és egy csillogó barna tekintettel találtam magam szembe.
-Gyere - szólt és ujjainkat összekulcsolta. Kézen fogva sétáltunk vissza a terembe, mintha semmi sem történt volna. Vagyis de. Egy valami mégis. Olyan volt, mintha egy pillanat alatt szerettem bele egy ismeretlenbe, később egy barátba, de rájöttem, ő az az ember, akit egész életemben kerestem és a hátralévő évtizedeimet vele töltöttem.

MinRi-nek, sok szeretettel ^^

The korean guy 2.

"Kérjük kedves utasainkat, legyenek szívesek biztonsági öveiket bekapcsolni, a gép nemsokára landol Szöulban." Én ébredtem fel előbb, szerencsére még pont időben
-Gikwang, kelj fel! Mindjárt landolunk. - suttogtam
-Hagyj már Doojoon, csak még öt percet! - nyavajgott, mint egy nyűgös kis tízéves
-Jézusom, Gikwang, zuhan a gép! - még pár másodpercig mocorgott, majd mikor eljutott a tudatáig előző mondatom, olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem összefejeltünk. Pánikszerűen kapkodta a fejét, míg végül értetlen fejjel nézett rám
-Ne nézz így, téged nehéz kirobbantani az ágyból - nevettem - Gyorsan, kapcsold be az övet, mindjárt megérkezünk! - kezdtem el pattogni az ülésen, olyan arckifejezéssel, amit még a bohócok is megirigyelhetnének. Gikwang ezen jót kacagott, majd még beszélgettünk amíg 'leszállt' a gép. Húsz percig tartott. A fotósok már vártak minket a reptéren, pontosabban csak az én kedves utazópartnerem.
-Ó, a franc. Hogy tudhatták meg? - Gikwang még jobban ráhúzta fejére a sapkát és úgy haladt el, egy szó nélkül a fotósok mellett. Én viszont már nem voltam ilyen szerencsés, körbeálltak és az összes kérdésüket egyszerre zúdították rám.
-Maga honnan származik?
-Mióta van együtt a Beast egyik tagjával?
-Miért utaztak most ide?
-Én...én...mi nem... - motyogtam a sok kérdésre, de valahol a fotósok sorfala mögül benyúlt egy erős kéz és a csuklómnál fogva kiszabadított
-Köszönöm - suttogtam az illető mellkasába, majd felnéztem az arcára
-Nincs mit - mosolygott - Sajnálom, hogy ott hagytalak, tudod...megszoktam, hogy senkire sem kell vigyáznom - vakarta meg kínjában a tarkóját. Még mielőtt a fotósok észrevették volna, hogy eltűntem, addig mi már a váróban voltunk a sok utas és rokon között. Szemem egy fehér lapon akadt meg, amire az volt ráírva: Shin MinRi. Furcsálltam, hiszen egy nő tartotta a kezében a táblát, ráadásul ötletem sem volt, ki lehet az. Mindenesetre oda mentem hozzá, hátha nem én vagyok az ő MinRi-je
-Elnézést, én vagyok Shin MinRi, biztosan engem keres?
-Igen, biztosan. - mosolyodott  el - Yoon úrfi, megjött a bizonyos lány. - Ezen szavak után, egy nála -legalább egy fejjel - magasabb fiú bukkant elő mögüle
-Sziaa! - köszönt egy hatalmas ölelés kísérletében.
-He...helló. Álljon csak meg a menet. Én miért nem tudtam, hogy te az vagy, aki? Direkt álnevet használtál? - néztem rá összeszűkült szemekkel, mintha bármit is ki tudnék olvasni a tekintetéből
-Ja, hát igen...Mert tudod a rajongók és a média... - ekkor egy csapat sikítozó tizenéves kislány indult meg felénk. De nem ám lassan, sprinteltek!
-Futás! - mondta szinte kórusban a két srác, majd a bőröndjeinket toporogva megvártuk és már menekültünk is tovább az őrült rajongók elől. Kint egy limuzin várt minket, amitől egy pillanatra ledermedtem
-Gyere már! - tolt hátamnál fogva a leader, hiszen már majdnem utolértek minket. Útközben kifújtuk magunkat a hosszú járműben, én is feleszméltem a kis sokkból
-Komolyan nem értem mit hisznek a rajongók. Én is szeretem a zenéteket, de nem ugrok a nyakatokba visítozva...Mint a majmok, komolyan... - ezen mind a ketten felnevettek
-Héé! Ne beszélj így a rajongókról! - úgy csinált, mint aki megsértődik, mire mellé ültem és elkezdtem csikizni. Nem baj ám, hogy körülbelül csak egy fél órája ismerem, ehhez van most kedvem
-Yoon Doojoon. Hogy miért ne beszéljek így?
-Ha...hagyd abba - kapkodta a levegőket egymás után
-Mert? Mi lesz?
-Mert megbosszulom... - és most ő kezdett el engem piszkálni. Mikor már mindketten kifáradtunk elnyúltunk az ülésen
-Komolyan mondom, olyanok vagytok, mit akik ezer éve ismerik egymást - Gikwang úgy nézett minket, hogy közben a nevetést sem bírta abbahagyni
-Ja, egyébként szólíts csak nyugodtan Doojoon-nak, megengedem.
Milyen kedves vagy! - boxoltam egyet vállába, mire egyet fájdalmasan felszisszent. Az egész utat végig hülyéskedtük.

The korean guy - 1.

Egy pontra koncentráltam. Egy pontra, ami az ablak egyik karcolását jelentette. Az ég vakítóan kék volt, inkább lehúztam a rolót. Ahogy a repülőn ülő emberek beszélgetése keveredett a zenével, ami a fülhallgatómból jött, egyszerűen felemelő érzés volt, mondhatom. Nem tudok két helyre figyelni, könyörgöm! Hiába vagyok nő, ez nekem nem megy! Felálltam a táskámért, ami az ülések fölött elhelyezkedő polcon volt. Két emberen kellett átmásznom. Mi a francért nem tudják behúzni a lábukat? Talán beleroskadnak? A másik sorban ülő férfi hirtelen felpattant és segített nekem levenni az áhított tárgyat  a magasból. Hát igen, sose voltam egy langaléta alkat.

-Ne is törődj velük. Ezek az emberek már csak ilyenek...Mindegyik csak magával törődik.

-Köszönöm, hát igen...jobb lenne, ha az emberek egy kicsit jobban figyelnének egymásra, pont mit te - mondtam egy hatalmas vigyorral az arcomon. Hihetetlen volt. Egy kis előzékenység, udvariasság, odafigyelés embertársaira és máris feldobta egy kicsit a kedvem ez a kedves, koreai emberke. Pedig nem egy kis dolog miatt volt ilyen ramaty a kedvem. Mire észhez tértem a kis gondolatmenetemből, a fiú már leült a helyére és a mellette lévő üres ülést paskolgatta
-Nem ülsz ide? Legalább nem kell megint átmásznod az embereken, ha szeretnél valamit, majd én leveszem neked
-De aranyos vagy, köszönöm - mondtam és helyet foglaltam a középső ülésen
-Egyébként mi a neved?
-Shin MinRi. És neked? Olyan ismerős a hangod mintha már hallottam volna...Ismerlek én valahonnan? - ekkor levette a napszemüvegét, ami eddig takarta barna szemeit.
-Te jó ég...De hát te...
-Igen, Gikwang vagyok. De kérlek ne sikíts, nem véletlenül vagyok így beöltözve - mutatott ezzel magára. Egy rettentően sötét, fekete napszemüveg volt rajta, sál és sapka - Nem akarom hogy felismerjenek
-Dehogy sikítok - nevettem - Mégis mit érnék el azzal? Semmit. Ezért nem is csinálom
-Tetszik ez a gondolatmenet. A többi B2UTY-nak is meg kéne ezt tanulnia. Mármint...ne értsd félre,
imádom a rajongóimat, de vannak egy páran akik túl messzire merészkednek.
-Teljesen megértelek.
-De, mesélj magadról. Honnan jössz, miért tartasz oda, ahova...ilyenek. Nem vagy kifejezettem ázsiai alkat, attól függetlenül tökéletesen beszéled a nyelvünket. Lenyűgöző - az utolsó mondatába kissé belepirultam
-Hát, ugye, amint azt az előbb is említettem, MinRi vagyok, valójában Anna, de ez mellékes. Magyarországról jövök, egy Nyugat-Magyarországi városkából. Igazából azért tartok Szöulba, mert a barátom megcsalt. Három évig voltunk együtt és pont az évfordulónkon jelentette be, hogy ő mást szeret és vele akar lenni. Mondanom sem kell, biztos, hogy nem társasoztak az ágyon...Mindig is szerettem Koreát, a kultúráját, az embereket, a zenét - utalva ezzel a bandájukra - És nem csak ezért megyek oda...Az interneten el kezdtem beszélgetni egy szintén koreai sráccal, még az évforduló előtt. Amikor viszont ez a bejelentés megtörtént, azonnal szóltam neki, hogy el akarok innen költözni. Felajánlotta az ő lakóhelyét. Az ötlet elsőre megfogott, így egy hét múlva elindultam, vagyis most - jelent meg egy halvány mosoly arcomon
-És te? Mit kerestél Magyarországon?
-Hát, nem tudom miért engem - elvégre nem én vagyok a leader -, de elküldtek felderíteni a stadionokat, mert lehetséges, hogy a közeljövőben tervezett turnénkra ide is eljövünk.
-Ez komoly? - derült fel arcom - De miért nem a menedzseretek intézi ezeket az ügyeket?
-Ő éppen Japánban tartózkodik, ő  is ugyan ezt csinálja mint én.
-Ez elég  furcsa...
-Hát, igen, de mit tudnék csinálni? - nevetett
-Hát...semmit? - kérdeztem vissza válaszra várva
-Pontosan - nevetett - De szerintem aludjunk, van még egy pár óra mire oda érünk. - Kinéztem az ablakon és tényleg, már besötétedett. Azért Szöul nem két perc Budapestről
-Jó éjsz... - máris elaludt volna? Bedugtam fülembe a zajszűrős fülhallgatót,- amelyet annyira kívántak már az idegeim - és halk dallam mellett aludtam el.