Mom

Fáradtan sétáltam be az ajtón.Csupa idegen arc...csak az a baj, hogy egy kicsivel több, mint amire számítottam. Emberek...bárhová nézek, mindenhol csak ők vannak. Pont ezért jöttem el otthonról, de úgy tűnik itt sem más a helyzet. Utálom a tömeget, egyszerűen rosszul leszek tőle. Ez most is így volt, míg a bőröndömre várakoztam, behúzódtam egy kis sarokba, hogy addig se kelljen a sok idegen alak között álldogálnom. Mikor megláttam a hatalmas fekete bőröndömet, csak gyorsan odaszaladtam érte és minél gyorsabban igyekeztem kijutni az épületből. A hatalmas váróteremben, a helységhez méretben passzoló, óriási kijelzőn mutatták, hogy mikor indulnak a járatok. Egy ideig elidőzött a fényes tárgyon a tekintetem, de a több ezernyi ember beszélgetése kizökkentett. Már az android segítségét is igénybe vettem, de még ő sem tudta, merre kell ebből a számomra pokoli helyről kijutni. A szótárba is belemélyedtem, mivel ha tanulsz egy nyelvet, hiába tudsz minden szabályt...ha nincs szókincsed, elmehetsz a nyelvtannal a sunyiba. Végül feladtam a próbálkozást, helyet foglaltam az egyik igen kényelmes - érezzétek az iróniát - széken és ott folytattam tovább a magolást. Körülbelül egy óra telt el ezzel, amikor már úgy éreztem zsibbad a hátsóm. Eldöntöttem, hogy folytatom a keresgélést. Épphogy elraktam a kis könyvet a hátizsákomba és fölnézek, mit látok meg a tömegen túl? Hát nem a kijáratot? Ez fantasztikus. Hogy verekedek én át ezen az emberi dzsungelen?