Design - I

-Ezek a tervek legyenek készen holnapra, és nem úgy mint a múltkor! Semmiféle kifogást nem fogadok el, főleg hogy ez az egyik legfontosabb kliensünknek lesz.

-Értettem, megpróbálom!

-Ne próbálkozz itt nekem, hanem csináld! Már azért is hálásnak kéne lenned, hogy ezt a feladatot rád bíztam gyakornok létedre. Na eredj, aztán addig meg ne lássalak amíg kész nincs! - ha csak a tekintettel el lehetne érni bármit is - ahogy egyszer valahol olvastam -, az utcákon csak terhes nőket és halott embereket lehetne látni... de ami fontosabb, ebből a fiúból igazi profit tudnék faragni. De sajnos ilyen nem létezik, szóval a hagyományos módszerekkel kell ezt elérnem. Szigor, szigor és még több szigor.

Az egyetem után fejest ugrottam a nagybetűs életbe... nem, nem az történt, amire gondoltok. Egy kávézóban dolgoztam, ott, ahol az egyetem alatt is, hogy el tudjam tartani magam. Aztán megtörtént maga a csoda: elmentem egy helyi belsőépítész irodába, ahova munkatársakat kerestek. Azonban a sikeres interjú után tudtam csak meg, hogy nem helyben, hanem az egyik külföldi kitelepülésen kéne dolgoznom. Nem kaptam túl sok gondolkodási időt, így tehát gyorsan kellett döntenem. Maradjak itthon és dolgozzak unott arccal a megszokott kis kávézóban, vagy menjek és váltsam valóra az álmomat, ami évekkel ezelőtt még úgy tűnt, hogy örökre az is marad? Azt hiszem mondanom sem kell, hogy az utóbbit választottam. Ez történt egy évvel ezelőtt és most itt vagyok... Szöul egyik legjobb építészeti irodájában dolgozom, kívánni sem tudnék jobbat. Az utóbbi időben nekem adták a gyakornokok betanítását, így hát a rendes munkám mellett még ezzel is foglalkoznom kell. Jut is eszembe, Annabelle vagyok és Londonból érkeztem. Mivel az itteniek kissé megszenvedtek a nevem kiejtésével, így adtak nekem egy "újat". Így lett belőlem Hana. 

Két héttel ezelőtt jött egy új gyakornok, első ránézésre nálam idősebbnek tűnt. Kisfiús mosoly, szemrevaló stílus. 

-Nos, azt mondja hogy... - lapozgattam az adatlapját miután leültünk egymással szemben - ön Jeon Jungkook, igaz?

-Így van.

-Nos, a következő kérdésem az lenne, hogy tegeződhetünk? Maga hány éves?
-Ez csak természetes. Tizennyolc, szeptemberben töltöm a tizenkilencet.

-Minden világos. - kissé azért ledöbbentem, jóval idősebbnek néztem... szerintem el is pirultam kissé szégyenemben. Hogy lehet ekkorát tévedni? - Ezen esetben az első feladatod egy vektoros logótervezés lesz, hogy lássam mit kell fejlesztenünk. Ott a gép, két óra múlva jövök a kész munkáért. Érthető volt? -

-Igen

-Rendben, jó munkát!

***

-Szóval kedves MinAh, minden jel szerint nálunk szeretné tölteni a gyakorlati idejét. Hány hétről lenne szó?
-Minden jel szerint hat - mosolygott rám; milyen jó dolgom van ma nekem, csupa mosolygós ember!

Paparazzi [Prológus]

   Hangzavar, tülekedő rajongók, vörös szőnyeg és csillogás. Ennyivel jellemezni lehet egy átlagos Hollywoodi sztárocska életét. Ám ez azonban csak a külső szemlélők véleménye. A tényleges valóság ennél sokkal rosszabb: Paparazzók mindenütt. A kávézóban, a parkolóban, de még a saját otthonukban is megtalálják őket, utóbbiból szoktak aztán kikerekedni a legnagyobb botrányok. Tegyük fel, hogy Angelina Jolie-t egyikük lefotózná egy másik férfival a lakásában, majd több ezer hamis cikk és találgatás után kiderülne, hogy csak az unokaöccse. Vicces, nem? Az ilyen embereket - akiket én inkább neveznék fejvadászoknak, mintsem fotósoknak -, nem érdekli az, hogy akár egy színész kemény munkájával felépített karrierjét, vagy esetleg a házasságát is tönkretehetik. Nem, őket csak a pénz érdekli és abból is minél több. Egy-egy magazin vaskos pénzköteget fizet az ilyesfajta pletykaindító fotókért. Aminek a rajongók ugyan örülhetnek ha kedvenc férfi előadójuk félmeztelen napozós képéről van szó, de a sértett annál inkább nem. Hiába híresek, a magánélet mindenkinek kijár. 

   Ilyen áldozat történetünk főszereplője is, Aileen Williams. Aileen tizenkilenc évesen került bele a szórakoztatóipar eme felszínes világába. Családfája kissé zűrzavaros. Tolmácsként dolgozó édesanyja kelet-európa szívéből, Magyarországról származik, apja pedig megegyező nemzetiségű nagykövet. A lány férfi nemű felmenőjének apja viszont a tengerentúlról származik, ezért amikor a mélyen tisztelt nagyapa meghalt, az egész család átköltözött New Yorkba az akkor másfél éves Aileennel együtt. Bár más volt a környezet, szülei törekedtek arra, hogy lányuk ne feledje el honnan származik, ezért otthon csak anyanyelvén kommunikáltak vele. Az óvoda és a környezet miatt a Nagy Almában használt nyelvet is kitanulta szépen lassan, de kissé meggyűlt vele a baja. Négy évesen beíratták egy heti táncos különórára, amelyet az iskola tornatermében tartottak minden pénteken. A kezdeti nehézségek - mind a nyelv, mind a kisgyerekek koordinációs képessége és ritmusérzéke - ellenére, már az elejétől kezdve élvezte az órákat. A többi már jött magától: A táncórákra egészen ballagásáig járt, majd a gimnázium első osztályában 'próba szerencse' alapon beiratkozott a színjátszó szakkörre. A nyelvtanulással és a tánccal ellentétben, ezt a kezdetektől fogva, nem csak szerette, de jó is volt benne. Azonban a szakkör vezetője nem igazán értékelte, ezért mindig csak mellékszerepeket adott neki. Amikor is, az iskolába egy elismert producer érkezett, konkurenciaként szolgálva ezzel Aileen első színjátszókörének. A producer felfigyelt rá különleges európai vonásai miatt és ajánlatot tett neki, miszerint ha hajlandó lenne átiratkozni az ő szakkörére, akkor ő filmsztárt farag belőle. Aileen vonakodva bár, de beadta a derekát. Kilépett régi színitanodájából és átment az újba. Az elavult, ódivatú oktatással ellentétben (amivel általában a hagyományos iskolai színész-képzők foglalatoskodnak), ezen a szakkörön nemhogy a színjátszással, de a filmgyártás alapjaival kezdték a tanulást. A korszerű oktatási módszereknek köszönhetően a résztvevő diákok szivacsként szívtak magukba minden információt, amely fontos volt számukra a későbbiekben.

Train 3. (Final)

.Pár perce ülünk ugyan abban a pózban és már úgy érzem, nincs is lábam.
-Máris jobb, köszi - mosolygásom most már inkább ijesztő lehet, mintsem bájos
-Biztos? Hagy nézzem - leveszi bokámról a felső csomagot - A-a, ez még mindig duzzadt, itt maradsz. - már éppen felállni készülök a jobbik lábammal, míg a sérült még az ölében pihen - Nem megy maga sehova. Leül. - mutat a mögöttem lévő kanapéra - Mondom ül! - felemeli a hangját, amivel kissé megijeszt, ezért visszahuppanok helyemre és csöndben maradok. Talán túl sokáig is.
-Figyelj, bocsi... Nem akartam így rád kiabálni - szólal meg végül pár igen hosszú és kínos perc után.
-Nem számít. - megfogom a kezét, azzal együtt leemelem bokámról a fagyasztott borsót, majd mint aki jól végezte dolgát, elbotorkálok a franciaágyig.
-Hé, mit csinálsz? Nem aludhatsz itt! - szalad utánam, amikor látja, hogy húzom magamra a takarót a nyári meleg ellenére.
-Miért mit fogsz tenni, ha igen? - kiabáltam rá magamból kikelve. Nem semmi ez a whiskey, az már biztos - Kidobsz a folyosóra egy valószínűleg - csuklom - törött bokájú lányt? Hát rajta, tessék csak, csináld. Itt vagyok védtelenül, harcművészeteket soha az életben nem is tanultam, szóval könnyű dolgod lesz. Hajrá! - a kiabálás kezdete óta küszködöm a könnyeimmel, de csak most van időm rá, hogy szabadon is eresszem őket.
-Jaj ne, már megint? Nem azért mondtam, de ha a menedzserem megtudja, nekem végem!
-Tudod mit? Elmegyek én magamtól is, ha itt nem vagyok szívesen látott vendég! - felállok és elkezdek feldúlva az ajtó felé haladni (már amennyire a sérülésem engedi). Felkapom az ajtó mellől a cipőmet, aztán elfordítom a kulcsot a zárban, majd "Hastala vista" Doojoon-nak és már kint is vagyok a folyosón. Kissé zavaros nekem az egész épület, mivel nem láttam merről jöttünk, de azért elindulok az egyik irányba. Hirtelen két kar fonódik a derekam köré, majd a kezek tulajdonosa a vállára vesz és úgy indul velem visszafelé.
-Tegyél le! Nem hallod? Hé! - sikítok, sőt üvöltök a szűk folyosón, ahogy felnézek látom, hogy páran ki is jönnek a szobájukból megnézni, hogy mi ez a hangzavar. Amint visszaérünk a lakosztályba, letesz a fal mellé, bezárja az ajtót és beledobja a kulcsot az alsónadrágjába. Szemben áll velem és nem engedi el a tekintetem.
-Na most próbálj meg elszökni. - előbbi cselekvéssorozata miatt vörös színben pompázik az arcom, de nem bírom elengedni sötétbarna szempárát. Egyszerűen nem. Az arcomon érzem a leheletét, szinte megbabonáz...Azonban nem engedhetem el magam az alkohol ellenére sem. Furcsa előérzetem van, nem tetszik ez nekem. Megpróbálok ellépni a faltól, de akadályba ütközöm; közrefog két karjával és onnantól nincs kiút.
-Nem menekülsz - tekintete éget, szinte perzseli bőröm, ahogy végigmér. Egyre közelebb hajol, míg nem érzek valami puhát a számon. Azonban inkább tűnik nedvesnek és szagosnak, mint puhának és édesnek. Kinyitom a szemem. A szobámban vagyok, a mellkasomon pedig egy kellemetlenül súlyos élőlény tartózkodik, szájából kilógó nyelve pedig bejárja egész arcom.
-Fúj, Basa mit csinálsz? - felülök, a lendülettől megszédül kutya pedig elhátrál törzsemtől és a két bokám között ülve követi az eseményeket
-De, mi? És, miért? - tanakodom, miközben a lassan már odaszáradt kutyanyálat törölgetem az arcomról.
-Pedig olyan valóságosnak tűnt. Végre volt egy jó napom, erre ez... - könnyeim potyogni kezdenek, az átélt csalódás nem hagy nyugodni
-Yumi? - nyílik ki lassan a szobám ajtaja, a beszűrődő fény ezzel homályossá teszi látásomat - Yumi, jól vagy? - nyúl be egy kéz a lámpa kapcsolója után, majd az illető egész alakjával halad be a helyiségbe.
-Egy pohár vízért mentem, amikor hangokat hallottam... Minden rendben?
-Igen, csak... khm... rosszat álmodtam. - ágyam mellé sétál és leguggol
-Jaj Yumi. Hányszor beszéltük már meg ezt? Nem számít hányszor álmodsz Dujunról reménytelennek tűnő dolgokat, én megígértem, hogy egyszer úgy is eljuttatlak hozzá. Megígértem, vagy megígértem?
-Megígérted - ül ki halvány mosoly arcomra, amint érzem, hogy törődik velem.
-Na ugye.
-De te ho...
-Hogy honnan tudtam? A gyakorlat édesem, a gyakorlat... - ezzel vállon vereget és kisétál a szobámból. Igaza van. Lehet, hogy reménytelen amiket néha álmodok, de nem szabad feladnom. Kényelmesen elhelyezkedem ágyamban, már alvásra készen hunyom le a szemeimet, amikor feltűnik, hogy valami nyomja a jobb bokámat. Elhúzom róla a takarót, felkapcsolom az éjjeliszekrényen levő lámpát, majd lábamra tekintek.
-Mi a...?! - egy csomag mélyhűtött borsó pihen rajta.

Train 2.

-Ez nem lehet igaz... Ő-ő hogy kerül ide?
-Egy kis meglepetés. Csak egyet kérek, ne sírj és próbálj normálisan viselkedni. Szépen kérlek... - ezeket a szavakat mind a szemembe mondja, miközben szembefordít magával
-Megbeszéltük? - keresi a tekintetem, amire egykönnyen rá is akad
-Meg - mondom elfojtott hanggal, a könnyeimmel küszködöm. Eddig ha olyan képet láttam róla, az is képes volt megríkatni, és ezt ő is nagyon jól tudja. Erre most itt áll előttem életnagyságban és ilyet kér tőlem. Ezt még ő sem gondolhatta komolyan...
-Na, mit művelsz? Máris megszeged az ígéreted - előkotor a táskájából egy zsepit - Nem hagyhatod, hogy így lásson. Emlékszel? - eközben igazgatja elfolyt fekete szemfestékemet - Már mióta egy ilyen alkalomra vársz, aztán most tessék, itt a nagy nap és te hagyod, hogy egy ilyen gyerekes szokás az utadba álljon. Gyerünk, lódulj! - lök a férfi felé, aki még mindig az ajtóban áll és fogadja a köszöntéseket. Apró lépésekkel és lehajtott fejjel indulok abba az irányba ahol ő áll. Fejemet körülbelül csak félúton merem felemelni, de amikor meglátom, hogy egyenesen engem néz, arcomba tódul az összes vér, ennek következtében lábamat majdnem elhagyja az ereje. "Nem, nem lehetsz ilyen! Gyerünk, hasat be, mellet ki, hát kihúzva! Elvégre hölgy lennél, vagy mi" E gondolat motoszkál a fejemben, amely valamilyen szinten beválik. Kihúzom magam, fejemet felemelem és nagyobb, magabiztosabb léptekkel folytatom utam, azonban - ahogy az várható - emberemre még mindig nem merek ránézni. Oly öntelten és fennhéjázva haladok, hogy az már nekem kínos, főleg amikor nem veszem észre az előttem álló embert és sikeresen nekiütközök. Ennek következtében elvesztem egyensúlyomat - ennek megőrzése normális esetben nem volna probléma, de a mai tipegőm nem éppen a legstabilabb gyártmány a piciny talppal és sarokkal - és sikeresen lehuppanok a földre, de úgy, hogy még talán egy nyekkenés-féle hangot is kiadok. Megmoccanni se merek, a csupán pár másodperccel ezelőtti önteltség leghalványabb foszlánya is a ködbe veszik. Csak én maradok. Én és a könnyeim. Ennyi kell ahhoz, hogy összetörjek lelkileg. Még soha sem alázott meg senki, mint én most saját magamat. A teremben síri csend uralkodik a jelenetem után, egészen addig amíg valaki segítő kezet nem nyújt nekem. Ezután a parti úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna.
-Gyere - az, akinek a talpra állásom pillanatáig fogom a kezét, most csuklómat ragadja meg és húzni kezd maga után. Arcát ugyan nem látom, de pontosan tudom ki ő, hogy ne tudnám... Érzem parfümének illatát, amit már annyiszor próbáltam ki üzletekbe, amennyiszer csak lehetett, látom ahogyan jár, és nem utolsó sorban: érzem kezének szorítását csuklómon. Azt a szorítást, amiért már annyit epedeztem. Esetlenül botorkálok utána cipőmben, gyors tempóját nem bírom tartani, így amikor a lépcsőhöz érünk az első lépésnél kifordul a bokám
-Jó ég! Jól vagy? Fel tudsz állni? - megrázom a fejem, amit egy szisszenés követ amikor próbál felállítani - Ez így nem fog menni. Vedd le a cipőd. - értetlenül nézek rá - Na, csak csináld már! - megteszem amire kér, ebben a pillanatban felkap az ölébe és úgy indul meg velem most a lift felé. A hirtelen mozdulattól szoknyám alja fellibben és egyenesen az ő fején landol. Megáll, nem mozdul és vár valamire. Egészen addig nem eszmélek, amíg elkezd dobálni a kezében, próbál úgy fogást találni rajtam, hogy ne essek le. Talán nehéz lennék? gondoltam.  Fel se fogom mi történik, olyan hihetetlen számomra ez az egész.
-Khm... Igazán hálás lennék, ha leemelné eme gyönyörű kelmét fejemről, hölgyem, ugyanis akadályoz továbbhaladásomban - hangjában élcelődést vélek felfedezni. Ránézek és még csak ekkor veszem észre, hogy szinte az egész ruhám a fején van, én meg mintha egy szál semmiben lennék. Azon nyomban lekapom fejéről ruhadarabomat és azt szorítva bújok el barna hajzuhatagom mögé. Könyökével megnyomja a lift hívógombját, majd mikor megérkezik, belép velem együtt és a hármas gombot nyomja meg.
-Mit ettél te ma? Olyan vagy, mint egy sózsák... - kacagása üdítően hat rám a lift kínos csöndjében, azonban megjegyzése annál inkább nem. Még szótlanabb leszek, ha eddig esetleg oldódott is volna a feszültségem, most mindez fuccsba ment. A lift kis csilingeléssel jelzi, hogy megérkeztünk, majd kinyílik az ajtó. "325" ez van ráírva az ajtóra, ami előtt megállunk. Itt muszáj letennie, hiszen nincs harmadik keze, hogy azzal keresse meg a kulcsokat. Amint az ajtó kinyílik, kezembe adja cipőimet amiket egész eddig ő cipelt, majd mielőtt átlép a küszöbön újra ölébe vesz. "Pont mint azok a friss házasok a filmekben" megrázom a fejem. Nem. Ez csakis amiatt van, hogy ennek az embernek ilyen áldott jó szíve van. Nincs semmi jelentősége. Bent letesz a kanapéra, majd megy és bezárja az ajtót. Ezután a hűtő felé veszi az irányt.
-Kérsz valamit inni? - tudtam. Nem menekülhetek a kérdések elől. Ezentúl nem élhetem egész életemet teljes némaságban. Muszáj megszólalnom
-Ta-talán egy kicsit abból - itt nyelek egy nagyot -, amit te iszol.
-Biztos, hogy egy ilyen finom hölgy szereti a whiskey-t?
-Igen! - nézek rá kissé feldúltan a liftben tett megjegyzése miatt.
-Igenis, értettem. - emeli fel mindkét kezét - mint valami bűnöző, akit körbevett a fegyveres rendőrosztag - és a telefonhoz sétál. Felveszi a kagylót és a várakozási időt egy-két kortyolással tölti ki.
-Egy zacskó mélyhűtött borsót kérek a 325-ösbe... - rám néz, haboz egy kicsit, aztán újra megszólal - Tudja mit? Legyen inkább kettő. - leteszi a kagylót, majd odasétál elém. Közelebb húzza a fotelt és néma csöndben engem néz. Elővesz az öltönyzsebéből egy kissé megviselt képet, amelyet alaposan szemügyre vesz, ezután találkozik tekintetünk, de én rögtön elkapom. Arcom felé közeledik keze, amellyel kisöpri arcomból a hajtincseket. Aztán megfogja államat és maga felé fordít. Csupán pár centiméterről szemléljük egymást, amitől olyan a fejem, mint egy paradicsom. Egyszer csak elenged, hátradől a fotelben és így szól:
-Egyértelműen te vagy az.
-Egyértelműen én? Egyáltalán miről van itt szó?
-Az legyen az én titkom. - kacsint - Elég annyi, hogy egy kismadár csiripelte el nekem, hogy te vagy a legnagyobb rajongóm. - szinte egyben megiszom az egész pohár tartalmát. Sajnos hamar el is kezdem érezni a hatását. Éh gyomorra nem szerencsés alkoholt inni, főleg nem olyannak, aki csak igazán ritkán iszik. Soha nem lehet tudni, mi lesz a következménye, ha átlépjük azt a bizonyos határt.
-Szóval ez egy megszervezett esemény?
-Így igaz
-És ki volt a szervező? - közel hajol, majd körbenéz (mintha bárki is lenne ott rajtunk kívül)
-A barátnőd, HeeYoung. - érzelmek. Mindig akkor jönnek, amikor a legkisebb szükség van rájuk, ráadásul ebben az esetben még az alkohol is közrejátszott.
-Hé, hé, most...sírsz? - fejemet lehajtom amennyire csak bírom, ő csak az egyre szaporodó könnyfoltokat láthatja ruhámon.
-Ne sírj már! - emeli fel fejemet államnál fogva - Gyere, igyál egy kis vizet. - pattan föl, és hozza oda nekem palackostól az ásványvizet.
-Hagyjál! - beszédem egyre nehézkesebb lesz - Inkább... - csuklom - azt a nyitott whiskey-t kérem! - mutogatok nem éppen egyenesen a hűtő tetején pihenő Jack Daniels-re.
-Na, azt már nem! - nyomja kezembe a palackos vizet - Amint látom, már ez az egy pohár is megártott. Idd csak meg a vizet. - csengetnek. Doojoon odamegy az ajtóhoz, ahol egy szobapincér áll két zacskó mélyhűtött borsóval.
-Köszönöm. - ad át egy kis pénzt. Majd még egy keveset. - De erről egy szót se senkinek! Senki nem tudhatja meg, hogy egy lány van a szobámban, főleg azt nem, hogy illuminált állapotban! Értve? - a szobapincér bólint, aztán távozik. Becsukja az ajtót, aztán leül a fotelbe. Az egyik zacskó borsót a térdére rakja, ráteszi duzzadt bokámat, majd annak tetejére a második zacskót.
-Jobb már? - kérdi
-Jobb - hiába vagyok ittas, azt érzem, hogy zavarba hozott. Az alkoholnak köszönhetően azonban ez egy bárgyú vigyor képében meg is jelenik  az arcomon.

Train

-Tessék? Mi az, hogy nem tudsz jönni?
-Úgy, ahogy mondom. Sajnos Hana anyja az utolsó pillanatban tiltotta meg a lányának, hogy eljöjjön... Ráadásul egy ilyen hosszú utazás elég unalmas és veszélyes is lenne egyedül.
-Jó, jó, azt megértem, hogy egyedül nem jössz, mert Busantól Szöul nem egy köpésnyire van... de az anyja. Miért csinálja ezt?
-Nem tudom, de szerintem nem is fogom. Na, nekem most mennem kell, majd még beszélünk, szia! - és lerakta. Hiába mondtam azt, hogy nem haragszom, azért ez egy kicsit fájt. El akarták előlem titkolni...lehet, hogy jobb lett volna. Lehet, hogy jobb lett volna tartani a szám és úgy tenni, mint aki nem nem sejt semmit? Talán. De közben mégis úgy érzem, hogy ez így volt a helyes. Elvégre... attól nem romlik meg a viszonyunk, hogy ez most nem jött össze, ugye? A helyzet az, hogy nem biztos. Én Szöulban lakom, ő pedig Busanban, az ország két különböző végén. Nem akkora probléma, végül is, ott az internet, azon belül pedig a Skype. Azon mindig beszélhetünk egymással, csak... az nem ugyan az.

***

Egy nap telt el azóta a bizonyos telefonhívás óta, és ma van az utolsó munkanapom ami egyben a szabadságom első napja is. Tökéletes módja lett volna az ünneplésnek, de úgy tűnik ez is meghiúsult. Ezek szerint ez a nap is olyan lesz mint a többi. Sőt, rosszabb lesz, mert tudom, hogy mit lehetett volna kihozni belőle. Éppen a buszon ülök, ami egyenesen Szöul leggazdagabb negyedébe, Gangnamba visz. Egy jól menő cukrászdában dolgozom, mint eladó és egyben cukrász is. Én érek be elsőnek, ezért - miután visszazártam az ajtót a cukrászda nyitásáig - már veszem fel a kötényemet és megyek oda a falon függő parafatáblához, hogy lássam, milyen megrendeléseket kell elkészítenem. Az első, ami a szemembe akad, egy kis fehér cetli, rajta egy cím, és a megrendelés, miszerint az anonymus - mivel név nem volt a papíron - egy kétemeletes csokoládétortát szeretne, ráadásul ma este hétre. Ahogy tovább haladok az olvasással látom, hogy a fecni egyik sarka be van hajtva. Kíváncsisággal telve kihajtom, de ami rajta áll, az már nincs ínyemre: Kiszállítás - Yumi 

Hogy tessék? Mégis miért én? A főnök biztos humoros kedvében van megint. Fárasszuk le még jobban az utolsó napján Yumit, mi? Na nem, ezt én nem hagyom. Kötényestől hátrarohanok a lifthez, kezemben szorongatva a kis papírdarabot, mint életmentő bizonyítékot. Felérek a harmadik emeletre - ugyanis a főnököm ott lakik - és a lifttel szemközti ajtónál ráfekszek a csengőre, bele sem gondolva abba, hogy ez akár az állásomba is kerülhet. Beletelik egy jó pár percbe, mire a főnököm kockás pizsamanadrágban és fehér trikóban megjelenik az ajtóban.

-Yumi te meg mit...

-Jó reggelt főnökúr - hajolok meg, mert a tisztelet azért megvan -, el tudná nekem magyarázni, hogy mi ez itt a kezemben? - a főnök hunyorog egyet, majd mutatja hogy várjak, aztán már az olvasószemüvegével tér vissza. Felveszi és kicsit előrehajolva elkezdni hangosan felolvasni a szöveget:

"Kétemeletes csokoládétorta, 40 szeletes, Július 4."

-És mondja, mi is ezzel a problémája, kedves? - ekkor kihajtom a papír sarkát és mutatom neki, hogy olvasson tovább

-"Kiszállítás: Yumi"

-Kisasszony, ez előfordul - néz a szemembe miután felolvasta - Tudja, van az a mondás, hogy a vevő az első. 

-De főnök! Tudja, hogy egy év kemény munka és koránkelés után milyen fáradt már ilyenkor az ember?! Alig várom már, hogy hazaérjek, erre pont mára adnak fel egy ilyen rendelést, ráadásul a cím a város másik felén van... - mondandóm végére elhalkulok belegondolva, hogy előreláthatólag este már egy szemernyi erőm se lesz a sok sütés miatt, nem hogy még ki is szállítani azt a hatalmas tortát.

-Én is fáradt vagyok, elhiheti. - vállamra teszi egyik; már a kortól ráncos kezét - De ezt a napot még mindkettőnknek ki kell bírnia, utána annyit aludhat amennyit akar. - fejem lehajtva tartom, arcom ég a szégyentől az előző viselkedésem miatt - Rendben? - ránt egy kicsit vállamon főnököm és a tekintetem keresi.

-Rendben - mondom, sőt szinte suttogom e szót egy halvány mosoly közben, aztán meghajolok és végül fele olyan lassan mint ahogy jöttem; elindulok a lift felé

***

A titokzatos megrendelő tortájával meglepően gyorsan elkészülök, berakom a hűtőbe, majd nekiállok a következőnek: "Túrótorta eperrel, 16 szeletes". Közben megérkeznek a kollégáim, amitől rögtön könnyebb lesz nekem is, nekik is, és még a hangulat is jobb lesz. Lassan elérkezik az este hat óra, most kell elindulnom a tortával, hogy hétre odaérjek. Ahogy megjósoltam, hulla vagyok, sajog minden testrészem - még ott is, ahol eddig nem is tudtam, hogy van -, de már csak az lebeg a szemem előtt, hogy holnap aludhatok akár délig is. Felszállok a buszra, majd körülbelül fél óra utazás után megérkezem az említett megállóhelyre, de - ahogy azt egyik kolléganőm szívélyesen elmesélte - innen még sétálni kell, hogy elérjem úti célom. Negyed óra kóválygás után megérkezek egy szálloda elé. Elég puccosnak tűnik, látom az öt kis csillagot a bejárat fölött. Félénken lépek be a recepcióhoz, félvén, hogy rossz címre jöttem. 

-Jó estét, elnézést kérek. Jó helyen járok? - a recepciós nő mosolyogva rám néz, ez már oldja a feszültségemet

-Attól függ, kit keres?

-Hát, nem igazán tudom... Én a Gangnam negyedből jövök, a Sweet Paris cukrászdából és ha nem tévedek ide rendeltek egy tortát...

-Ó, hát maga az? - csapja össze két tenyerét a hölgy - Persze, jó helyen jár. Arra tessék, majd lesz jobb oldalt egy hatalmas ajtó, azon kell bemennie. - tart úteligazítást nekem a hatalmas szállodában

-Köszönöm, hálás vagyok - hajolok meg, majd megindulok a terem felé. Valóban hatalmas az ajtó, meg kell feszülnöm ahhoz, hogy ki tudjam nyitni. Amikor végre elém tárul a terem belseje, szinte tátott szájjal lépkedek befelé. A plafonon egy gigászi kristálycsillár lóg, a belmagasság az ajtóval arányosan nagy, viszont ha egy átlagos lakáshoz mérjük, akkor annak a duplája lehet. A falakon szemet gyönyörködtető kézzel faragott aranyszegélyek, alattuk pedig körben hatalmas asztalok, teli finomságokkal. Hirtelen egy inas tűnik fel a színen, megzavarva ezzel ámuldozásomat.

-Maga a cukrász? - teszi fel a kérdést túlzottan arisztokratikus hangnemben

-Igen, én - próbálok ugyan úgy válaszolni, amiből csak annyi sül ki, hogy az inas elrebeg egy köszönöm-öt, elveszi tőlem a tortát és ferde szemmel néz rám, miközben elhalad a csokis csodával. "Ez nem jött össze" gondolom, közben folytatom előbbi tevékenységemet. Fáradtságom egy pillanat alatt elszáll, egyszerűen elvarázsol a hely és annak atmoszférája is. Körbenézek az embereken. Mindenki elegáns, ruha, szmoking, ezzel szemben itt állok én, egy kopott farmerben meg egy maszatos pólóban. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, ezért elindulok újra a hatalmas ajtó felé, csak most belülről próbálkozom kinyitni az óriást. 

-Yumi! - hallom meg magam mögül az ismerős, de még is ismeretlen kiáltást. A hang irányába fordulok. Amint meglátom azt az embert - pontosabban nőt - aki a nevemen szólított, úgy érzem nem hiszek a szememnek. Menta zöld ruhájának alsó, fodros széle kecsesen hullámzik térde körül miközben felém tipeg színben hozzá illő magassakú ciőjében. Hosszú, derékig érő szőke haja (európai származása miatt olyan színű, amilyen) most vállán van átvetve, éppen szabadon hagyva vállait.

-Yumi! De örülök, hogy eljöttél! - megölel, gondolom válaszra várva, de én meg sem bírok szólalni, ez most váratlanul ért

-Hee-HeeYoung...De, mégis hogy? - préselek ki végre valami érthető szöveget és közben kérdő ábrázattal meredek a nőre.

-Már tegnap is itt voltam, amikor hívtalak, te butus! - simogatja meg fejemet, hiába én vagyok az idősebb. De erre most nincs időnk, mindjárt hét óra, sietnünk kell! - levágja pezsgőspoharát az asztalra, majd megragadja a csuklóm és átvezet egy kisebb szobába. Nagy tükrök, lámpák, sminkkészletek, hajcsavarók

-Mire készülsz? - kérdem, miközben leültet a székbe és nekilát sminkemnek.

-De...

-Pszt! Így elfogom kenni a rúzst és úgy fogsz kinézni mint Joker a Batmanből. Ezt akarod?

-Mhm-mhm - rázom meg fejemet és csendben tűröm tovább. Agyam mindeközben azon kattog, hogy miért vagyok én itt, és mi fog történni. Mikor a smink és a hajam kész van, HeeYoung elővesz a szekrényből egy azúrkék, szintén térd alá érő enyhén fodros ruhát és egy hozzáillő cipőt. 

-Vedd ezt fel. Na, mi lesz már? Siess!

-Még mindig nem értem, hogy miért kell ezt csi...

-Nem duma, csinálja! - utasít, miután már nem merek megszólalni. Mire visszamegyünk a hatalmas bálterembe, már teljes sötétség uralkodik, alig látunk az orrunkig

-Hé, HeeYoung ide! - hallunk meg egy hangot az egyik asztal mögül

-Jövünk már Hana!

-Hana? Ő is itt van?

-Még szép, hogy itt van, hiszen ő is része volt a tervnek. Na gyerünk, ide bújj el. - mutat az egyik asztal mögé... legalábbis azt hiszem, mivel semmit sem látok. Hamarosan nyílik az ajtó, a teremben síri csönd uralkodik. A kintről beszűrődő fény miatt a férfinak csak a sziluettje látszik. Amint becsukódik mögötte az ajtó, a fények kigyulladnak, az emberek pedig előbújnak rejtekhelyükről és azt kiáltják: "Meglepetés". Ha lett volna valami a kezemben, most biztosan elejtem.

-Ez nem lehet igaz...

Christmas wish

Érdemes ezt a dalt előtte, vagy utána (esetleg közben) meghallgatni, igazán karácsonyi hangulata van :)

Karácsony. Az egyik legszebb ünnep az egész évben. Hát ha még az ember épp ekkor lesz egy évvel idősebb. Amikor este a televíziót bámulja, vagy akár késő délután kiugrik az utcára sétálni egyet, elfogyasztani egy jó forralt bort - vagy akármit, ami fahéjas és a karácsonyra emlékezteti - ,azt gondolná az ember, hogy mindez miatta van. A rengeteg színes kis égő miatta van felfuttatva minden fára és kisebb-nagyobb házakra; a boltokban a születésnapja alkalmából árulják azt a sok mindent olcsóbban, hogy aztán majd mind neki adják oda ajándékképp. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez nem igaz. De már csak a gondolata is jóérzéssel tölti el a szívem. Ha már itt tartunk. Shin HeeYoung vagyok, húsz éves. Nemrég volt a születésnapom, ami nem volt egy unalmas alkalom, az már száz.

***

-Pufi! Hagyd abba! Felébreszted a szomszédokat! - mivel az ugatás a figyelmeztetésem után sem állt le, kénytelen voltam felállni és valahogy megszüntetni a zavaró tényezőt, amitől sem a kutyám, sem én és lassan a szomszédok sem fognak tudni aludni. Az ajtó alatt rózsaszínes-sárgás fény szűrődött be, gondolom ez volt az, amitől az a fülsüketítő hang jött ki a kis, hosszú-szőrű tacskó torkán. De mi adhatott ki ekkora fényt az éjszaka közepén? Lassan nyitottam ki az ajtót, de még így is be kellett csuknom a szemem, hogy egy kicsit megszokjam a fényviszonyokat. Amikor viszont kinyitottam, az eddigi talán legszebb látvány tárult elém. Az emelet, ahol az albérletem volt, végig fel volt díszítve karácsonyfaégőkkel. Úgy, ahogy voltam, kiléptem a lakásból pizsamában, majd az ajtó becsukása után felfedezőútra indultam. A fénylő díszítőelemek egyfajta irányjelzőként szolgáltak és azt a gondolatot sugallták, hogy "Arra menj".Mintha  ténylegesen beszéltek volna hozzám és én hallgattam rájuk. Csak mentem amerre mutatták, néhol meg-meg érintettem őket, kitudja miért. Amikor a lépcsőhöz értem, hasított be a gondolat, hogy Hol van Pufi? Szélsebességgel száguldottam le az amúgy gyönyörűen feldíszített korlát mentén és hála az égnek, egy ép és egészséges, farokcsóváló 

kiskutyával találtam magam szemben, aki csillogó szemekkel próbálta csillapítani a düh és aggodalom bennem keletkezett egyvelegét, amit én inkább neveznék pillanatnyi elmezavarnak, mint érzelemnek. Leültem a földre és csak ekkor figyeltem fel a szemgyönyörködtetően szép karácsonyfára. Ahogy az a kis szőrgombóc az ölemben szuszogott, elgondolkodtam dolgokon. Először még arról, hogy Anyáék vajon hogy vannak? Hiszen már egy hete annak, hogy eljöttem otthonról. De semmi gond nem lehet, sértődés nem lesz, hiszen az ajándékokat elrejtettem, mindenre gondoltam. Később viszont gondolataim  más felé terelődtek. Eléggé szégyelltem, de nekem még nem volt barátom. Soha. Ha csak rá gondoltam, a fejem rákvörössé változott és elöntött a forróság. De most senki nem volt ott. Csak én, Pufi és a gondolataim, ezért bátran vetettem bele magam az elmém rejtelmeibe. Reggel nagy meglepetésemre puha dolgon ébredtem, pontosabban az ágyamban, nyakig betakarva. Furcsa volt, hiszen tisztán emlékeztem, hogy a padlón aludtam el, a földszinten. Márpedig én a hetediken laktam. Most akkor vagy lépcsőztem hét emeletet álmomban, vagy valaki a szomszédok közül felvitt a kezében. Na de ki volt az? - összegömbölyödtem a takaró alatt - Senkit nem ismertem a lakók közül a háziurat kivéve, de amint észrevettem, ő is aludt. És mi van ha egy rabló volt? Felhozott és kirabolta a lakást? De ez elég fura lenne, hiszen jobban járt volna, ha itt sem vagyok. De honnan tudta egyáltalán, hogy hol lakom? Az egész napom azzal telt, hogy ezen gondolkodtam. Szokásos napi rutinként meglátogattam a kedvenc standomat, ahol a világon a legfinomabb forralt bort készítették fahéjjal és naranccsal. Miután kézbe kaptam a forró italt - ami még kesztyűn keresztül is felmelegítette a kezem - nekiindultam New York utcáinak és kerestem egy jó helyet, ahova leülhetek. Vittem magammal a kis párnámat, hisz' ki akar karácsony előtt felfázni? Végül találtam egy padot, ami a műjégpálya felé nézett és figyeltem az embereket, miközben korcsolyáztak. Voltak esetlenek, akik folyton csak elterültek, utána remegő lábakkal felálltak, majd újra a hideg jégen találták magukat. Viszont voltak elég ügyes emberek is, akik mindenféle piruetteket csináltak. Ezek a mozdulatok elvarázsoltak, úgyhogy amint végeztem a borral, hazaszaladtam - hál' Istennek nem laktam messze - rákötöttem Pufi lelkére, hogy viselkedjen, mert ha nem, akkor egy hétig nem látja viszont a gumicsirkéjét. Ezután futottam vissza a parkba, ahol a jégpálya volt, hogy minél több időt ott tölthessek. Béreltem egy korcsolyát és már mentem is. Kissé bizonytalanul léptem rá a jégre, de egy fél óra alatt éppen annyira belejöttem, hogy az embereknek nem átugrani kellett a jégen a fenekét fájlaló énemet, hanem oldalról kerültek ki a sebességem miatt, ami körülbelül egy teknősével egyezett meg. Édesanyám alig akart elengedni ide, mivel én vagyok az ő édes pici lánya, akit mindentől és mindenkitől óvnia kell. De idővel sikerült meggyőznöm, hogy már nagykorú vagyok és úgy gondolom, hogy egy felsőfokú angol nyelvvizsgával elboldogulok még egy ilyen nagy városban is, mint New York. A gondolatok ismét záporozni kezdtek, és én már azon kaptam magam, hogy kint állok a pálya szélénél és a korláton támaszkodva szemlélem a kivilágítást. Egy szőkés-barnás hajú fiú olyan sebességgel ment neki a korlát mellettem lévő részének, hogy még én is megijedtem. Gondolom még csak most tanul korcsolyázni, mint ahogy én... Háttal nekitámaszkodott az aktuális kapaszkodójának.

-Te nagyon szeretnél megfázni, mi?

-Parancsolsz? - néztem értetlenül a névtelen idegenre

-Nem elég, hogy tegnap a hideg csempén elalszol, akkor még itt is muszáj leülnöd egy párszor egy ilyen vékony nadrágban? - nézett végig rajtam. És igaza volt: a lábamon csak egy vastagabb harisnya és egy cicanadrág volt.

-Mégis ki vagy te? Legalább bemutatkoznál, ha már így leteremtesz?

-Egy köszönöm-öt azért megérdemelnék, nem gondolod? Egyébként Lee Gikwang vagyok. - fordult velem szembe.

-Várj...én téged ismerlek. - mutogattam rá, mint egy idióta

-Az eléggé valószínű, lehet hogy álmodban láttál, miközben vittelek a szobádba.

-Nem, nem...Máshonnan. Biztos hogy láttalak már valahol.

-Hát, ha szereted a Beast-et, akkor igen, tényleg ismersz.

-Ez az! - csaptam bele a tenyerembe - Beast! Igazán szeretem a zenéteket. - Mosolyogtam rá olyan bájosan, ahogy csak lehetett.

-Köszönjük szépen. Te rajongó vagy? - lepődött meg 

-Hát, igazából igen, de nem az a sikoltozós, összeesős típus

-Tetszik ez a hozzáállás. És ha már így belemelegedtünk a beszélgetésbe, honnan is jöttél? - leadtuk a korcsolyákat és elindultunk hazafelé.

-Na tippel, hogy honnan.

-Hát... nem itt laksz?

-Nem - kezdtem el nevetni

-Akkor? Pedig tisztára úgy beszélsz. London?

-Nem talált.

-Mondjuk...Maradjunk annál, hogy Európa...talán...Á, összezavartál! Szőke haj és kék....mandulaszemek. Nem értek én már semmit.

-Na jó. Megkegyelmezek neked. - néztem a szemeibe mosolyogva - Szöuli vagyok. - itt tágra nyíltak szemei

-Anyukám magyar, apám pedig koreai. Így lettem én a félig magyar, félig koreai, aki valamilyen különös oknál fogva angolul karattyol. - mosolyodtam el utolsó szavam hallatán

-De ha koreai vagy, akkor miért nem az anyanyelveden beszélsz? Az igazság az, hogy... nekem is könnyebb lenne - vakarta meg a tarkóját kínos zavarában

-Hát, igazából mindig is imádtam az angol nyelvet és közelebb is éreztem magamhoz, mint a koreait vagy a magyart. De a te kedvedért megteszem - nyújtottam ki rá nyelvem és futottam előre, mint egy kislány, aki éppen az ovistársa elől fut fogócskázásnál. Hirtelen fehér hópelyhek kezdtek el hullani az égből, amelyek éppen olyanok voltak, mintha kis vattapamacsok lettek volna. Ennek ellenére a futást nem hagytam abba, de azért lassítottam, hogy megcsodálhassam a lassan szállingózó miniatűr kis kreálmányokat, ahogy több kilométernyi magasságból utaznak el idáig, hogy befedjék a tájat amolyan paplanszerűen és ezzel mindenki karácsonyát - és az én születésnapomat - egy tökéletes ünneppé varázsolják. Két kart éreztem meg derekam köré fonódni, ami kizökkentett költői gondolatmenetemből és mindez egy hatalmas általam kiadott sikoltásban nyilvánult meg.

-Megvagy!

-Megvagyok, igen. Nagyon megijedtél volna, ha összesek? Mert ez egy kisebb szívrohammal volt egyenlő! - néztem szúrósan szemébe, amit nem sokáig bírtam tartani, az ázott kiskutya pillantástól, amivel válaszolt.

-Ne kapd már így fel a vizet. Nem is játszom többet veled. - Elfordította fejét, orrát felhúzta és egyfajta "Miss Madame" járással ellépdelt mellőlem

-Jaj, várj már! - szaladtam utána. Tényleg olyanok voltunk, mint akik évek óta ismerik egymást. Pedig mindez csak egy pár óra volt...esetleg. Megfogtam a kezét, hogy magam felé fordíthassam. Amikor végre szemtől szemben álltunk láttam, hogy egy igazán nagy nevetést folyt vissza, amitől arca kissé eltorzult formát vett fel.

-Ökör. - bokszoltam bele vállába gyengén, ekkor egy hidegrázás futott végig testemen, amit rögtön valami puha és meleg követtett a hátamon.

-Te mit csinálsz? Így meg fogsz fázni! Vedd vissza azonnal! Egy énekesnek semmi sem rosszabb egy megfázásnál és a menedzsered is le fog szidni...

-Még van egy hét karácsonyig és utána még kettő a pihenőnk végéig. Addig csak kikúrálom magam valahogy - egy hatalmas mosolyt villantott meg, amikor beléptünk a társasház ajtaján. A lépcsőn felfelé még erről a témáról beszélgettünk, amikor ő megállt egy ajtó előtt. Gondolom az ő lakása ott volt. Miután elfordította a kulcsot a zárban még láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de én fogtam magam és se szó, se beszéd: Belöktem az ajtón és azzal a lendülettel be is csuktam

-Fürödj le és bújj gyorsan ágyba! Hiába van még három heted, akkor sem kéne megfázni, szia! - Választ nem kaptam, ezért mentem pár lépést és beléptem a lakásom ajtaján.

-Pufi! Nem megmondtam, hogy ne csinálj rumlit?! Még ennivalót is hagytam neked... De hát ha így állunk, akkor mondj szépen búcsút a gumicsirkédnek egy hétre. - fogtam az említett játékot és felraktam a szekrény tetejére

-Ne néz így rám, én figyelmeztettelek. - otthagytam a nappaliban és elmentem fürödni. Az elkövetkezendő napokban már csak a karácsonnyal foglalkoztam. Néha beszéltem Gikwanggal is, de csak futólag, amikor elkísért egy-egy bevásárlásra, vagy amikor a szabadidőnkben elmentünk egyet korcsolyázni. Végül Szenteste kopogást hallottam, éppen akkor, amikor a karácsonyfát díszítettem. Odalépkedtem az ajtóhoz a kedvenc kötött pulcsimban, ami már a fenyőfa és a fahéj illatát is beszívta és kinyitottam a mahagóni fából készült nyílászárót

-Á, szia! Már nem láttalak három napja, hol voltál?

-Hát, tudod...ajándékokat vásároltam.

-És miért nem hívtál? Szívesen elmentem volna veled.

-Nem volt rá szükség... csak kis apróságokat vettem, pár óra alatt meg is voltam. Ja, és ezt itt neked hoztam - mosolygott és felemelte a dobozt, ami eddig a lábánál volt.

-Akkor gyere be - álltam félre az ajtóból, hogy vendégem be tudjon lépni

-Hmm, milyen finom illat van itt - ült le a kanapéra

-Igen, sütöttem sütit, de... - helyet folaltam mellette én is

-Tessék, ezt bontsd ki

-Mi ez?

-Ajándék.

-Azt látom, de még egy?

-Csak bontsd ki - hallgattam rá és leszedtem a karácsonyi csomagolópapírt a csipogós játékról

-Egy gumilabda? - furcsán méregettem a teniszlabda méretű színes kis játékot

-Igen, ezt a kiskutyádnak hoztam. Hallottam a múltkor, hogy elvetted a játékát és hoztam neki még egyet, hogy legközelebb nehezebb dolgod legyen - kinyújtotta rám a nyelvét

-Te hallgatóztál? Hé!

-Hát igen... de nyugi, csak vicceltem. Csak azért hoztam, mert egy kiskutyának az tesz jót, ha minél többet játszik.

-Jaj, ezt igazán nem kellett volna...

-És ez a te ajándékod - nyomott bele a kezembe egy hatalmas dobozt

-Gikwang, mennyit fizettél te ezért?

-Az nem számít, csak az, ami benne van - ismét nekiláttam a meglepetés titkának feltárásához, ám egy váratlan dolog fogadott

-Ez... ez... Te jó ég, köszönöm! Honnan tudtad? - borultam a nyakába, miközben könnyek gyűltek a szemembe

-Láttam, amikor próbáltál a telefonoddal fényképezni és azt is, amikor elszontyolodtál a rossz minőség miatt, pedig milyen jó képeket tudtál volna csinálni! Meg persze beszéltél is róla, hogy mindig is érdekelt a fotózás, nem emlékszel?

-Ja, tényleg - hajamat kezdtem el csavargatni, hogy leplezzem egyre vörösebb arcberendezésem, miután eltávolodtam tőle - De figyelj, én..én nem vettem neked semmit. Készítettem süteményt, ha kérsz, vegyél nyugodtan ha elkészült, de olyan rossz ez így, hogy ennyi pénzt elköltöttél rám én meg pár nyamvadt sütivel szúrom ki a szemed - lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni, úgy szégyelltem magam. Mutatóujját az állam alá helyezte és így emelte fel fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Amikor meglátta pirosan izzó arcom színét, egy halk nevetés hagyta el a száját

-Olyan aranyos vagy, amikor zavarba jössz - lehunyta szemeit és egyre közelebb  hajolt hozzám. Én a meglepettségtől persze semmit nem tudtam reagálni. Akkor meg pláne nem, amikor elérte célját és teljesen megszüntette a távolságot kettőnk között. Kellett egy pár perc, amíg megszoktam de akkorra testem már átvette az irányítást. Jobb kezem tarkójára csúszott, bal kezemmel beletúrtam rövid hajába és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. Lihegve váltunk el egymástól, csak egymás szemeit néztük.

-Nekem nem kell ajándék - végül ő törte meg a csendet -, nekem elég, ha te itt vagy velem - ezután újabb csókkal lepett meg. Akkor, abban a pillanatban jobb születésnapot elképzelni sem tudtam volna, úgy éreztem valóra vált a karácsonyi kívánságom.

***

Nos, ez volt az első ilyen novellám, remélem tetszett :)

Mom - 3

Mióta itt vagyok, életem gyökeres változásokon ment keresztül. Például az, hogy kedvenc énekesemet személyesen is megismerhettem egy csoda folytán, bár...máig sem értem mivel érdemeltem ezt ki. A kezdeti emberundorom helyét pár hónap alatt átvette ennek szöges ellentéte. De a legnagyobb változást egyik barátnőm okozta, akit itt tartózkodásom tizenkettedik hónapjában ismertem meg.
-Ez milyen?
-Nem jó, nem elég fehér.
-És ez?
-Rosszabb, mint az előző. Mi ez a sok fodor? Olyan vagy benne mint egy felhő! - utolsó mondatom hallatán még én is elnevettem magam, amit barátnőm sem bírt komolyan végighallgatni
-Na és ez? Szerintem eléggé kövérít...Olyan vagyok benne, mint a nagy fehér bálna. - biggyesztette le alsó ajkát - Megyek, le is veszem...
-Hülyéskedsz? Le ne merészeld venni! Ez fantasztikus! És egyáltalán hova kövérítsen? Nincs miért aggódnod, az alakod irigylésre méltó. - fogtam meg két vállát és szembe fordítottam magammal.
-Gyönyörű vagy, ne aggódj. Ez a ruha meseszép, nem túl csicsás, se nem túl nagy, az uszálya is éppen elég hosszú - ezen szavaim nyugtatóan hatottak rá, homlokráncai kisimultak, a szája enyhén felfelé konyult és megölelt.
-Köszönöm HeeYoung, azt se tudom mi lenne velem nélküled. Szerintem ha te nem lennél, még a fejemet is elveszíteném. - nevetett, de éreztem, ahogy kötött pulóverem nem bírja tovább és lassan átadja a sós vegyületet bőröm legfelső rétegének.
-Most meg miért sírsz? - kezdtem el simogatni a hátát, bár a cipzár néha meg-meg bökte a kezem, ami nem volt éppen kellemes érzés
-Mert...alig ismerjük egymást... talán két éve...és ennyit törődsz velem, még az sem fordít rám ennyi figyelmet, akit gyerekkorom óta ismerek, erre te... - mondta ezt a szemembe, majd újra vállamra hajtotta a fejét
-Hé, hé...csitt. Ne legyél már ilyen érzékeny. Minden embernek meg van a maga szemlélete bizonyos dolgokról. Ha nekem az tetszik, hogy ennyit legyek veled, akkor ez van, ha a gyerekkori barátodnak az, hogy kicsit kevesebbet, akkor az van. Nem kell ezen ennyire kiborulni. Na. Oké? Akkor vedd le szépen ezt a ruhát és menjünk. Még egy csomó dolgot el kell intéznem. Jó, hogy még három hét, de az számomra három perc - nevettem. Leadtuk a ruhát, majd a két utcával arrébb lévő épület felé vettük az irányt.
-Na. Akkor ülj le, én pedig telefonálok annak az ingyenélőnek - vettem elő a telefonom -, hogy indulhat. - a nevetőgörcs fojtogatott az általam frappánsnak titulált jelző miatt, de amikor a vonal túloldalán tartózkodó személy beleszólt, ez rögtön elillant
-Halló? Igen én. Csak szólni szeretnék, hogy lassan indulj el, mert nem érünk rá egész nap. Oké, oké, de siess aztán! - mosolyogva nyomtam meg a kis piros gombot
-Na?
-Nyugalom, tíz perc és itt van - ültem le barátnőm mellé és együtt kezdtünk el válogatni a fehér árnyalatainak ezer fajtája közül szalvétákat, terítőket és minden mást, ami egy ilyen alkalomnál elengedhetetlen.
-Megjöttem! - állított be a várva várt személy lihegve, fél órával később.
-Hol voltál eddig? Mi tartott egyáltalán ennyi ideig?! - kérdezősködött egyre dühösebben legjobb barátnőm
-Dugó volt.
-Dugó volt? És ezt te ennyivel elintézed? Semmi bocsánatkérés, vagy valami?
-Hohó. Álljon csak meg a menet. Nehogy most kezdj el veszekedni, látod rajta hogy fáradt, sietett, biztos futott a lépcsőn, erre te így lehordod? Csak annyit kérek, hogy ne reagáld így túl a dolgokat. Tudom, hogy ideges vagy, de erre inkább nekem lenne okom, hiszen én vagyok a szervező, nemde? Na és akkor most mosolyogj, végül is az ünnep nem az igazi úgy, ha idegeskedik előtte az ember. Nyugodj meg, kérlek - ecseteltem neki nézeteimet, közben láttam az arcán, hogy felfogja minden egyes kis szavam, övéit viszont megbánja.
-Úgy sajnálom! - ugrott barátja nyakába - pontosabban beleült az ölébe és átkarolta a nyakát - majd megcsókolta. Ám ez a csók egyre csak hevesebbé fajult
-Naaaa - húztam el az utolsó betűt, mint egy hisztis óvodás - ezt tartogassátok a nászútra - majd úgy csináltam mint aki undorodik és elmentem az anyagmintákért. Körülbelül egy óra alatt végeztük, de jó is volt ez így, többre számítottam. Ez még csak a könnyebbik része volt. De még hátravan a torta, a terem és a díszítés, az ültetési rend, a meghívók, egy fotóst is be kéne szerezni és már csak három hetem van! Ahogy gondoltam, ez az idő egy szempillantás alatt eltelt, de szerencsére mindennel idejében kész lettem. Éppen a menyasszony haját csináltam, amikor a vőlegény toppant be az ajtón. Tipikus
-Te meg mit keresel itt? Nem láthatod meg a menyasszonyt az esküvő előtt! Hess, hess! - toltam ki a kíváncsi fiút az ajtón. Az egész frizura, ruha, smink dolog összesen másfél órát vett igénybe. Ami jó, mert a menyasszonynak még volt ideje aggódni, nekem pedig lenyugtatni is maradt még időm. Végül fotóst is könnyen szereztem. Eszembe jutott, hogy én végeztem egy fotóskurzust az egyetemen. Mire jó az, ha nem erre? Ennél fogva olyan ruha kellett, amiben könnyen szaladgálhatok, hogy minél előnyösebb szögből fényképezzem le az ifjú párt, szóval a bokáig érő ruháról lemondhattam. Végül is egy térdig érő, türkizkék ruha mellett döntöttem, ami nem csak praktikus, hanem kényelmes is ilyen célra.

Mindenki elfoglalta a helyét? Vőlegény megvan? Zene? Minden kész? Rendben akkor indulhat a ceremónia! Beálltam a helyemre, kezemben egy virágcsokorral és a fényképezőgéppel. Higgyétek el, nem könnyű ezt a kettőt fogni egyszerre, de én megoldottam! Elindult a zene, nyílt az ajtó. És az én drágalátos barátnőm lépett be rajta. Sejtésem beigazolódott. A ruha tökéletesen állt rajta, a haja szintén tökéletes, a zene is, a díszítés  is, minden tökéletes. Tökéletes munkát végeztem. Egy esküvőszervezőnek a legnagyobb öröm, ha látja hogy az őt megkereső fiatal párok és azoknak rokonai is boldogok. Hát ha még a menyasszony az ember legjobb barátnője! 

-Te, Lee HyunSil - kezdett bele a pap, a szinte már sablonossá vált szövegébe, amelyet a Hollywoodi produkciók által mindenki annak vél - akarod-e az itt megjelent Son Dongwoon-t hites férjedül?

-Igen, akarom - könnyeivel küszködve nyögte ki ezt a két szót, amit meg is értek

-És te, Son Dongwoon, akarod-e az itt megjelent Lee HyunSil-t hites feleségedül? 

-Igen, akarom. - nála pont más volt a helyzet. Le sem lehetett volna vakarni az arcáról a mosolyt

-A gyűrűket, ha kérhetem. - szólította fel a csokornyakkendős kisfiút, aki vörös bársonyhuzatú párnán hozta oda a kicsi - de annál többet jelentő - ékszereket a párnak

-Nos, ezennel, házastársakká nyilvánítalak titeket. Megcsókolhatod a menyasszonyt. - Dongwoon kapva kapott az alkalmon, hogy ezt a szertartást teljessé tegyék, viszont amint lekaptam ezt a pillanatot, már rohannom is kellett ki, a bejárat elé, ugyanis a rizsszórás az egyik leglátványosabb dolog az esküvőkön. No meg még ott van a csokor elhajítása, de az majd később lesz. Kiléptek az ajtón és mindenki azonnal hajította rájuk a rizsszemeket. Rengeteg jó kép készült, még egy csoportkép is a vendégekkel és ezután jött a rémálom. A csokordobás. Tolongás, testi épség veszélyeztetése, nem is beszélve a fényképezőgépről, ami valljuk be, mostanában nem két fillér. Legelőre álltam be, ahogy ismerem HyunSil-t, úgyis hatalmasat dob. És tényleg. Az eldobás pillanatát lefotóztam, a csokorral meg nem is törődtem, az nem az én dolgom. Következő pont: Lagzi és torta. Az egész vendégsereglet a párral az élen autókba ültek, hogy eljussanak a következő helyszínre. Hatalmas terem, rengeteg virággal, ízléses terítőkkel, étkészlettel... nagyszerű. Itt a vacsora és mi egyebek előtt a menyasszony elment és felöltött magára egy másik, kényelmesebb ruhát.

 A torta felvágása elég humorosra sikerült szerintem, az első szelet tortát mondjuk úgy, hogy nem ették meg, ahelyett külső felhasználásra fordították az édes süteményt. A "lagzi" továbbra is tökéletesen zajlott. Sehol egy részeg krapek...de miért is lenne? Még csak kilenc óra. Emberek táncolnak, zene egyszer gyorsul, máshol lassul, a fényképezőgépem kattog. Már fájt az ujjam, de szívesen csináltam, hiszen ez a hobbim, és hobbiját szereti az ember. Nemde?

-Hellóka - szólalt meg mögülem hirtelen egy hang

-Te jó ég! - ugrottam fel ijedtemben, még jó, hogy a hangzavartól nem hallotta meg a többi ember

-Yoseob! Nagyon megijesztettél, azzal tisztában vagy, ugye?

-Igen, igen, csak kérlek ne bánts! - húzta össze magát

-Ökör - bokszoltam bele egyet a vállába, amin csak nevetett, be kell vallanom, én is.

-Mit csinálsz? - nézett át vállam fölött egyenesen gépemre, amin az eddig készült képeket nézegettem éppen

-Dolgozom. Komolyan mondom, az őrületbe kergetsz a hülye kérdéseiddel.

-Akkor is megőrülsz, ha hoztam neked valamit?

-Mit mit mit? Mit hoztál? - kezdtem el ugrálni, mint egy szülinapos kis kölyök

-Ezt - és ekkor elővett a háta mögül egy virágcsokrot, pontosabban azt a csokrot. Csak megismertem, hiszen együtt válogattuk bele a virágokat a menyasszonnyal 

-De hát...ez... a menyasszonyi csokor. Mikor? És miért nekem? - bombáztam le kérdéseimmel

-Mert szeretném, ha te lennél a következő - súgta fülembe, amitől még a hideg is kirázott. Tényleg? Jól hallottam? Ezt nem hiszem el... Mióta megláttam, kissé többet éreztem iránta, mint barátság. De elhajtottam a  gondolatot, azt hittem, hogy ez biztos csak valami rajongás-féle, mert ő híres, meg minden. Az évek során legjobb barátok lettünk. De úgy tűnik, ez számára sem csak szimpla barátság volt. Legutolsó mondata után teljesen ledermedtem, a szívem eszeveszetten kezdett el kalapálni és megszűnt a külvilág. Csak Ő és a barna szemei léteztek számomra.

-Ugyan már, miket beszélsz, mégis kivel tudnék én egy párt alkotni - tettettem, hogy felháborodok kijelentésén, de a fényképezőgéphez már csak remegő kezekkel tudtam hozzányúlni...

-Velem! - állt be fényképezőgépem elé, amit később óvatosan letett az asztalra és megfogta két kezem. Aztán egyre csak csökkenteni kezdte a távolságok kettőnk között, amit nemsokára teljesen betöltött az ajkaival. Finoman kóstolgattuk egymást, majd egyre hevesebben. Egy pár másodperc után felfogtam, hogy mi is történik körülöttem és átadtam magam az érzésnek. A pár perces csókcsata után eltávolodtunk egymástól

-Bocsi, utálok magyarázkodni - mosolygott úgy, hogy a lábamat szinte elhagyta az erő

-Nem is baj - kulcsoltam össze kezünket

-Gyere! Menjünk oda Dongwoonékhoz! - olyan volt, mint egy... nem is tudom, hogy micsoda. Erre szavak sincsenek. Három év után kiderül, hogy a személy, akit szeretsz, viszont szeret téged...nincs ennél fantasztikusabb dolog a világon! Ráadásul, ha a helyszín, vagy alkalom ahol ez kiderül, egy esküvő, arra már szavak sincsenek...