-Egy kis meglepetés. Csak egyet kérek, ne sírj és próbálj normálisan viselkedni. Szépen kérlek... - ezeket a szavakat mind a szemembe mondja, miközben szembefordít magával
-Megbeszéltük? - keresi a tekintetem, amire egykönnyen rá is akad
-Meg - mondom elfojtott hanggal, a könnyeimmel küszködöm. Eddig ha olyan képet láttam róla, az is képes volt megríkatni, és ezt ő is nagyon jól tudja. Erre most itt áll előttem életnagyságban és ilyet kér tőlem. Ezt még ő sem gondolhatta komolyan...
-Na, mit művelsz? Máris megszeged az ígéreted - előkotor a táskájából egy zsepit - Nem hagyhatod, hogy így lásson. Emlékszel? - eközben igazgatja elfolyt fekete szemfestékemet - Már mióta egy ilyen alkalomra vársz, aztán most tessék, itt a nagy nap és te hagyod, hogy egy ilyen gyerekes szokás az utadba álljon. Gyerünk, lódulj! - lök a férfi felé, aki még mindig az ajtóban áll és fogadja a köszöntéseket. Apró lépésekkel és lehajtott fejjel indulok abba az irányba ahol ő áll. Fejemet körülbelül csak félúton merem felemelni, de amikor meglátom, hogy egyenesen engem néz, arcomba tódul az összes vér, ennek következtében lábamat majdnem elhagyja az ereje. "Nem, nem lehetsz ilyen! Gyerünk, hasat be, mellet ki, hát kihúzva! Elvégre hölgy lennél, vagy mi" E gondolat motoszkál a fejemben, amely valamilyen szinten beválik. Kihúzom magam, fejemet felemelem és nagyobb, magabiztosabb léptekkel folytatom utam, azonban - ahogy az várható - emberemre még mindig nem merek ránézni. Oly öntelten és fennhéjázva haladok, hogy az már nekem kínos, főleg amikor nem veszem észre az előttem álló embert és sikeresen nekiütközök. Ennek következtében elvesztem egyensúlyomat - ennek megőrzése normális esetben nem volna probléma, de a mai tipegőm nem éppen a legstabilabb gyártmány a piciny talppal és sarokkal - és sikeresen lehuppanok a földre, de úgy, hogy még talán egy nyekkenés-féle hangot is kiadok. Megmoccanni se merek, a csupán pár másodperccel ezelőtti önteltség leghalványabb foszlánya is a ködbe veszik. Csak én maradok. Én és a könnyeim. Ennyi kell ahhoz, hogy összetörjek lelkileg. Még soha sem alázott meg senki, mint én most saját magamat. A teremben síri csend uralkodik a jelenetem után, egészen addig amíg valaki segítő kezet nem nyújt nekem. Ezután a parti úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna.
-Gyere - az, akinek a talpra állásom pillanatáig fogom a kezét, most csuklómat ragadja meg és húzni kezd maga után. Arcát ugyan nem látom, de pontosan tudom ki ő, hogy ne tudnám... Érzem parfümének illatát, amit már annyiszor próbáltam ki üzletekbe, amennyiszer csak lehetett, látom ahogyan jár, és nem utolsó sorban: érzem kezének szorítását csuklómon. Azt a szorítást, amiért már annyit epedeztem. Esetlenül botorkálok utána cipőmben, gyors tempóját nem bírom tartani, így amikor a lépcsőhöz érünk az első lépésnél kifordul a bokám
-Jó ég! Jól vagy? Fel tudsz állni? - megrázom a fejem, amit egy szisszenés követ amikor próbál felállítani - Ez így nem fog menni. Vedd le a cipőd. - értetlenül nézek rá - Na, csak csináld már! - megteszem amire kér, ebben a pillanatban felkap az ölébe és úgy indul meg velem most a lift felé. A hirtelen mozdulattól szoknyám alja fellibben és egyenesen az ő fején landol. Megáll, nem mozdul és vár valamire. Egészen addig nem eszmélek, amíg elkezd dobálni a kezében, próbál úgy fogást találni rajtam, hogy ne essek le. Talán nehéz lennék? gondoltam. Fel se fogom mi történik, olyan hihetetlen számomra ez az egész.
-Khm... Igazán hálás lennék, ha leemelné eme gyönyörű kelmét fejemről, hölgyem, ugyanis akadályoz továbbhaladásomban - hangjában élcelődést vélek felfedezni. Ránézek és még csak ekkor veszem észre, hogy szinte az egész ruhám a fején van, én meg mintha egy szál semmiben lennék. Azon nyomban lekapom fejéről ruhadarabomat és azt szorítva bújok el barna hajzuhatagom mögé. Könyökével megnyomja a lift hívógombját, majd mikor megérkezik, belép velem együtt és a hármas gombot nyomja meg.
-Mit ettél te ma? Olyan vagy, mint egy sózsák... - kacagása üdítően hat rám a lift kínos csöndjében, azonban megjegyzése annál inkább nem. Még szótlanabb leszek, ha eddig esetleg oldódott is volna a feszültségem, most mindez fuccsba ment. A lift kis csilingeléssel jelzi, hogy megérkeztünk, majd kinyílik az ajtó. "325" ez van ráírva az ajtóra, ami előtt megállunk. Itt muszáj letennie, hiszen nincs harmadik keze, hogy azzal keresse meg a kulcsokat. Amint az ajtó kinyílik, kezembe adja cipőimet amiket egész eddig ő cipelt, majd mielőtt átlép a küszöbön újra ölébe vesz. "Pont mint azok a friss házasok a filmekben" megrázom a fejem. Nem. Ez csakis amiatt van, hogy ennek az embernek ilyen áldott jó szíve van. Nincs semmi jelentősége. Bent letesz a kanapéra, majd megy és bezárja az ajtót. Ezután a hűtő felé veszi az irányt.
-Kérsz valamit inni? - tudtam. Nem menekülhetek a kérdések elől. Ezentúl nem élhetem egész életemet teljes némaságban. Muszáj megszólalnom
-Ta-talán egy kicsit abból - itt nyelek egy nagyot -, amit te iszol.
-Biztos, hogy egy ilyen finom hölgy szereti a whiskey-t?
-Igen! - nézek rá kissé feldúltan a liftben tett megjegyzése miatt.
-Igenis, értettem. - emeli fel mindkét kezét - mint valami bűnöző, akit körbevett a fegyveres rendőrosztag - és a telefonhoz sétál. Felveszi a kagylót és a várakozási időt egy-két kortyolással tölti ki.
-Egy zacskó mélyhűtött borsót kérek a 325-ösbe... - rám néz, haboz egy kicsit, aztán újra megszólal - Tudja mit? Legyen inkább kettő. - leteszi a kagylót, majd odasétál elém. Közelebb húzza a fotelt és néma csöndben engem néz. Elővesz az öltönyzsebéből egy kissé megviselt képet, amelyet alaposan szemügyre vesz, ezután találkozik tekintetünk, de én rögtön elkapom. Arcom felé közeledik keze, amellyel kisöpri arcomból a hajtincseket. Aztán megfogja államat és maga felé fordít. Csupán pár centiméterről szemléljük egymást, amitől olyan a fejem, mint egy paradicsom. Egyszer csak elenged, hátradől a fotelben és így szól:
-Egyértelműen te vagy az.
-Egyértelműen én? Egyáltalán miről van itt szó?
-Az legyen az én titkom. - kacsint - Elég annyi, hogy egy kismadár csiripelte el nekem, hogy te vagy a legnagyobb rajongóm. - szinte egyben megiszom az egész pohár tartalmát. Sajnos hamar el is kezdem érezni a hatását. Éh gyomorra nem szerencsés alkoholt inni, főleg nem olyannak, aki csak igazán ritkán iszik. Soha nem lehet tudni, mi lesz a következménye, ha átlépjük azt a bizonyos határt.
-Szóval ez egy megszervezett esemény?
-Így igaz
-És ki volt a szervező? - közel hajol, majd körbenéz (mintha bárki is lenne ott rajtunk kívül)
-A barátnőd, HeeYoung. - érzelmek. Mindig akkor jönnek, amikor a legkisebb szükség van rájuk, ráadásul ebben az esetben még az alkohol is közrejátszott.
-Hé, hé, most...sírsz? - fejemet lehajtom amennyire csak bírom, ő csak az egyre szaporodó könnyfoltokat láthatja ruhámon.
-Ne sírj már! - emeli fel fejemet államnál fogva - Gyere, igyál egy kis vizet. - pattan föl, és hozza oda nekem palackostól az ásványvizet.
-Hagyjál! - beszédem egyre nehézkesebb lesz - Inkább... - csuklom - azt a nyitott whiskey-t kérem! - mutogatok nem éppen egyenesen a hűtő tetején pihenő Jack Daniels-re.
-Na, azt már nem! - nyomja kezembe a palackos vizet - Amint látom, már ez az egy pohár is megártott. Idd csak meg a vizet. - csengetnek. Doojoon odamegy az ajtóhoz, ahol egy szobapincér áll két zacskó mélyhűtött borsóval.
-Köszönöm. - ad át egy kis pénzt. Majd még egy keveset. - De erről egy szót se senkinek! Senki nem tudhatja meg, hogy egy lány van a szobámban, főleg azt nem, hogy illuminált állapotban! Értve? - a szobapincér bólint, aztán távozik. Becsukja az ajtót, aztán leül a fotelbe. Az egyik zacskó borsót a térdére rakja, ráteszi duzzadt bokámat, majd annak tetejére a második zacskót.
-Jobb már? - kérdi
-Jobb - hiába vagyok ittas, azt érzem, hogy zavarba hozott. Az alkoholnak köszönhetően azonban ez egy bárgyú vigyor képében meg is jelenik az arcomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése