Train 2.

-Ez nem lehet igaz... Ő-ő hogy kerül ide?
-Egy kis meglepetés. Csak egyet kérek, ne sírj és próbálj normálisan viselkedni. Szépen kérlek... - ezeket a szavakat mind a szemembe mondja, miközben szembefordít magával
-Megbeszéltük? - keresi a tekintetem, amire egykönnyen rá is akad
-Meg - mondom elfojtott hanggal, a könnyeimmel küszködöm. Eddig ha olyan képet láttam róla, az is képes volt megríkatni, és ezt ő is nagyon jól tudja. Erre most itt áll előttem életnagyságban és ilyet kér tőlem. Ezt még ő sem gondolhatta komolyan...
-Na, mit művelsz? Máris megszeged az ígéreted - előkotor a táskájából egy zsepit - Nem hagyhatod, hogy így lásson. Emlékszel? - eközben igazgatja elfolyt fekete szemfestékemet - Már mióta egy ilyen alkalomra vársz, aztán most tessék, itt a nagy nap és te hagyod, hogy egy ilyen gyerekes szokás az utadba álljon. Gyerünk, lódulj! - lök a férfi felé, aki még mindig az ajtóban áll és fogadja a köszöntéseket. Apró lépésekkel és lehajtott fejjel indulok abba az irányba ahol ő áll. Fejemet körülbelül csak félúton merem felemelni, de amikor meglátom, hogy egyenesen engem néz, arcomba tódul az összes vér, ennek következtében lábamat majdnem elhagyja az ereje. "Nem, nem lehetsz ilyen! Gyerünk, hasat be, mellet ki, hát kihúzva! Elvégre hölgy lennél, vagy mi" E gondolat motoszkál a fejemben, amely valamilyen szinten beválik. Kihúzom magam, fejemet felemelem és nagyobb, magabiztosabb léptekkel folytatom utam, azonban - ahogy az várható - emberemre még mindig nem merek ránézni. Oly öntelten és fennhéjázva haladok, hogy az már nekem kínos, főleg amikor nem veszem észre az előttem álló embert és sikeresen nekiütközök. Ennek következtében elvesztem egyensúlyomat - ennek megőrzése normális esetben nem volna probléma, de a mai tipegőm nem éppen a legstabilabb gyártmány a piciny talppal és sarokkal - és sikeresen lehuppanok a földre, de úgy, hogy még talán egy nyekkenés-féle hangot is kiadok. Megmoccanni se merek, a csupán pár másodperccel ezelőtti önteltség leghalványabb foszlánya is a ködbe veszik. Csak én maradok. Én és a könnyeim. Ennyi kell ahhoz, hogy összetörjek lelkileg. Még soha sem alázott meg senki, mint én most saját magamat. A teremben síri csend uralkodik a jelenetem után, egészen addig amíg valaki segítő kezet nem nyújt nekem. Ezután a parti úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna.
-Gyere - az, akinek a talpra állásom pillanatáig fogom a kezét, most csuklómat ragadja meg és húzni kezd maga után. Arcát ugyan nem látom, de pontosan tudom ki ő, hogy ne tudnám... Érzem parfümének illatát, amit már annyiszor próbáltam ki üzletekbe, amennyiszer csak lehetett, látom ahogyan jár, és nem utolsó sorban: érzem kezének szorítását csuklómon. Azt a szorítást, amiért már annyit epedeztem. Esetlenül botorkálok utána cipőmben, gyors tempóját nem bírom tartani, így amikor a lépcsőhöz érünk az első lépésnél kifordul a bokám
-Jó ég! Jól vagy? Fel tudsz állni? - megrázom a fejem, amit egy szisszenés követ amikor próbál felállítani - Ez így nem fog menni. Vedd le a cipőd. - értetlenül nézek rá - Na, csak csináld már! - megteszem amire kér, ebben a pillanatban felkap az ölébe és úgy indul meg velem most a lift felé. A hirtelen mozdulattól szoknyám alja fellibben és egyenesen az ő fején landol. Megáll, nem mozdul és vár valamire. Egészen addig nem eszmélek, amíg elkezd dobálni a kezében, próbál úgy fogást találni rajtam, hogy ne essek le. Talán nehéz lennék? gondoltam.  Fel se fogom mi történik, olyan hihetetlen számomra ez az egész.
-Khm... Igazán hálás lennék, ha leemelné eme gyönyörű kelmét fejemről, hölgyem, ugyanis akadályoz továbbhaladásomban - hangjában élcelődést vélek felfedezni. Ránézek és még csak ekkor veszem észre, hogy szinte az egész ruhám a fején van, én meg mintha egy szál semmiben lennék. Azon nyomban lekapom fejéről ruhadarabomat és azt szorítva bújok el barna hajzuhatagom mögé. Könyökével megnyomja a lift hívógombját, majd mikor megérkezik, belép velem együtt és a hármas gombot nyomja meg.
-Mit ettél te ma? Olyan vagy, mint egy sózsák... - kacagása üdítően hat rám a lift kínos csöndjében, azonban megjegyzése annál inkább nem. Még szótlanabb leszek, ha eddig esetleg oldódott is volna a feszültségem, most mindez fuccsba ment. A lift kis csilingeléssel jelzi, hogy megérkeztünk, majd kinyílik az ajtó. "325" ez van ráírva az ajtóra, ami előtt megállunk. Itt muszáj letennie, hiszen nincs harmadik keze, hogy azzal keresse meg a kulcsokat. Amint az ajtó kinyílik, kezembe adja cipőimet amiket egész eddig ő cipelt, majd mielőtt átlép a küszöbön újra ölébe vesz. "Pont mint azok a friss házasok a filmekben" megrázom a fejem. Nem. Ez csakis amiatt van, hogy ennek az embernek ilyen áldott jó szíve van. Nincs semmi jelentősége. Bent letesz a kanapéra, majd megy és bezárja az ajtót. Ezután a hűtő felé veszi az irányt.
-Kérsz valamit inni? - tudtam. Nem menekülhetek a kérdések elől. Ezentúl nem élhetem egész életemet teljes némaságban. Muszáj megszólalnom
-Ta-talán egy kicsit abból - itt nyelek egy nagyot -, amit te iszol.
-Biztos, hogy egy ilyen finom hölgy szereti a whiskey-t?
-Igen! - nézek rá kissé feldúltan a liftben tett megjegyzése miatt.
-Igenis, értettem. - emeli fel mindkét kezét - mint valami bűnöző, akit körbevett a fegyveres rendőrosztag - és a telefonhoz sétál. Felveszi a kagylót és a várakozási időt egy-két kortyolással tölti ki.
-Egy zacskó mélyhűtött borsót kérek a 325-ösbe... - rám néz, haboz egy kicsit, aztán újra megszólal - Tudja mit? Legyen inkább kettő. - leteszi a kagylót, majd odasétál elém. Közelebb húzza a fotelt és néma csöndben engem néz. Elővesz az öltönyzsebéből egy kissé megviselt képet, amelyet alaposan szemügyre vesz, ezután találkozik tekintetünk, de én rögtön elkapom. Arcom felé közeledik keze, amellyel kisöpri arcomból a hajtincseket. Aztán megfogja államat és maga felé fordít. Csupán pár centiméterről szemléljük egymást, amitől olyan a fejem, mint egy paradicsom. Egyszer csak elenged, hátradől a fotelben és így szól:
-Egyértelműen te vagy az.
-Egyértelműen én? Egyáltalán miről van itt szó?
-Az legyen az én titkom. - kacsint - Elég annyi, hogy egy kismadár csiripelte el nekem, hogy te vagy a legnagyobb rajongóm. - szinte egyben megiszom az egész pohár tartalmát. Sajnos hamar el is kezdem érezni a hatását. Éh gyomorra nem szerencsés alkoholt inni, főleg nem olyannak, aki csak igazán ritkán iszik. Soha nem lehet tudni, mi lesz a következménye, ha átlépjük azt a bizonyos határt.
-Szóval ez egy megszervezett esemény?
-Így igaz
-És ki volt a szervező? - közel hajol, majd körbenéz (mintha bárki is lenne ott rajtunk kívül)
-A barátnőd, HeeYoung. - érzelmek. Mindig akkor jönnek, amikor a legkisebb szükség van rájuk, ráadásul ebben az esetben még az alkohol is közrejátszott.
-Hé, hé, most...sírsz? - fejemet lehajtom amennyire csak bírom, ő csak az egyre szaporodó könnyfoltokat láthatja ruhámon.
-Ne sírj már! - emeli fel fejemet államnál fogva - Gyere, igyál egy kis vizet. - pattan föl, és hozza oda nekem palackostól az ásványvizet.
-Hagyjál! - beszédem egyre nehézkesebb lesz - Inkább... - csuklom - azt a nyitott whiskey-t kérem! - mutogatok nem éppen egyenesen a hűtő tetején pihenő Jack Daniels-re.
-Na, azt már nem! - nyomja kezembe a palackos vizet - Amint látom, már ez az egy pohár is megártott. Idd csak meg a vizet. - csengetnek. Doojoon odamegy az ajtóhoz, ahol egy szobapincér áll két zacskó mélyhűtött borsóval.
-Köszönöm. - ad át egy kis pénzt. Majd még egy keveset. - De erről egy szót se senkinek! Senki nem tudhatja meg, hogy egy lány van a szobámban, főleg azt nem, hogy illuminált állapotban! Értve? - a szobapincér bólint, aztán távozik. Becsukja az ajtót, aztán leül a fotelbe. Az egyik zacskó borsót a térdére rakja, ráteszi duzzadt bokámat, majd annak tetejére a második zacskót.
-Jobb már? - kérdi
-Jobb - hiába vagyok ittas, azt érzem, hogy zavarba hozott. Az alkoholnak köszönhetően azonban ez egy bárgyú vigyor képében meg is jelenik  az arcomon.

Train

-Tessék? Mi az, hogy nem tudsz jönni?
-Úgy, ahogy mondom. Sajnos Hana anyja az utolsó pillanatban tiltotta meg a lányának, hogy eljöjjön... Ráadásul egy ilyen hosszú utazás elég unalmas és veszélyes is lenne egyedül.
-Jó, jó, azt megértem, hogy egyedül nem jössz, mert Busantól Szöul nem egy köpésnyire van... de az anyja. Miért csinálja ezt?
-Nem tudom, de szerintem nem is fogom. Na, nekem most mennem kell, majd még beszélünk, szia! - és lerakta. Hiába mondtam azt, hogy nem haragszom, azért ez egy kicsit fájt. El akarták előlem titkolni...lehet, hogy jobb lett volna. Lehet, hogy jobb lett volna tartani a szám és úgy tenni, mint aki nem nem sejt semmit? Talán. De közben mégis úgy érzem, hogy ez így volt a helyes. Elvégre... attól nem romlik meg a viszonyunk, hogy ez most nem jött össze, ugye? A helyzet az, hogy nem biztos. Én Szöulban lakom, ő pedig Busanban, az ország két különböző végén. Nem akkora probléma, végül is, ott az internet, azon belül pedig a Skype. Azon mindig beszélhetünk egymással, csak... az nem ugyan az.

***

Egy nap telt el azóta a bizonyos telefonhívás óta, és ma van az utolsó munkanapom ami egyben a szabadságom első napja is. Tökéletes módja lett volna az ünneplésnek, de úgy tűnik ez is meghiúsult. Ezek szerint ez a nap is olyan lesz mint a többi. Sőt, rosszabb lesz, mert tudom, hogy mit lehetett volna kihozni belőle. Éppen a buszon ülök, ami egyenesen Szöul leggazdagabb negyedébe, Gangnamba visz. Egy jól menő cukrászdában dolgozom, mint eladó és egyben cukrász is. Én érek be elsőnek, ezért - miután visszazártam az ajtót a cukrászda nyitásáig - már veszem fel a kötényemet és megyek oda a falon függő parafatáblához, hogy lássam, milyen megrendeléseket kell elkészítenem. Az első, ami a szemembe akad, egy kis fehér cetli, rajta egy cím, és a megrendelés, miszerint az anonymus - mivel név nem volt a papíron - egy kétemeletes csokoládétortát szeretne, ráadásul ma este hétre. Ahogy tovább haladok az olvasással látom, hogy a fecni egyik sarka be van hajtva. Kíváncsisággal telve kihajtom, de ami rajta áll, az már nincs ínyemre: Kiszállítás - Yumi 

Hogy tessék? Mégis miért én? A főnök biztos humoros kedvében van megint. Fárasszuk le még jobban az utolsó napján Yumit, mi? Na nem, ezt én nem hagyom. Kötényestől hátrarohanok a lifthez, kezemben szorongatva a kis papírdarabot, mint életmentő bizonyítékot. Felérek a harmadik emeletre - ugyanis a főnököm ott lakik - és a lifttel szemközti ajtónál ráfekszek a csengőre, bele sem gondolva abba, hogy ez akár az állásomba is kerülhet. Beletelik egy jó pár percbe, mire a főnököm kockás pizsamanadrágban és fehér trikóban megjelenik az ajtóban.

-Yumi te meg mit...

-Jó reggelt főnökúr - hajolok meg, mert a tisztelet azért megvan -, el tudná nekem magyarázni, hogy mi ez itt a kezemben? - a főnök hunyorog egyet, majd mutatja hogy várjak, aztán már az olvasószemüvegével tér vissza. Felveszi és kicsit előrehajolva elkezdni hangosan felolvasni a szöveget:

"Kétemeletes csokoládétorta, 40 szeletes, Július 4."

-És mondja, mi is ezzel a problémája, kedves? - ekkor kihajtom a papír sarkát és mutatom neki, hogy olvasson tovább

-"Kiszállítás: Yumi"

-Kisasszony, ez előfordul - néz a szemembe miután felolvasta - Tudja, van az a mondás, hogy a vevő az első. 

-De főnök! Tudja, hogy egy év kemény munka és koránkelés után milyen fáradt már ilyenkor az ember?! Alig várom már, hogy hazaérjek, erre pont mára adnak fel egy ilyen rendelést, ráadásul a cím a város másik felén van... - mondandóm végére elhalkulok belegondolva, hogy előreláthatólag este már egy szemernyi erőm se lesz a sok sütés miatt, nem hogy még ki is szállítani azt a hatalmas tortát.

-Én is fáradt vagyok, elhiheti. - vállamra teszi egyik; már a kortól ráncos kezét - De ezt a napot még mindkettőnknek ki kell bírnia, utána annyit aludhat amennyit akar. - fejem lehajtva tartom, arcom ég a szégyentől az előző viselkedésem miatt - Rendben? - ránt egy kicsit vállamon főnököm és a tekintetem keresi.

-Rendben - mondom, sőt szinte suttogom e szót egy halvány mosoly közben, aztán meghajolok és végül fele olyan lassan mint ahogy jöttem; elindulok a lift felé

***

A titokzatos megrendelő tortájával meglepően gyorsan elkészülök, berakom a hűtőbe, majd nekiállok a következőnek: "Túrótorta eperrel, 16 szeletes". Közben megérkeznek a kollégáim, amitől rögtön könnyebb lesz nekem is, nekik is, és még a hangulat is jobb lesz. Lassan elérkezik az este hat óra, most kell elindulnom a tortával, hogy hétre odaérjek. Ahogy megjósoltam, hulla vagyok, sajog minden testrészem - még ott is, ahol eddig nem is tudtam, hogy van -, de már csak az lebeg a szemem előtt, hogy holnap aludhatok akár délig is. Felszállok a buszra, majd körülbelül fél óra utazás után megérkezem az említett megállóhelyre, de - ahogy azt egyik kolléganőm szívélyesen elmesélte - innen még sétálni kell, hogy elérjem úti célom. Negyed óra kóválygás után megérkezek egy szálloda elé. Elég puccosnak tűnik, látom az öt kis csillagot a bejárat fölött. Félénken lépek be a recepcióhoz, félvén, hogy rossz címre jöttem. 

-Jó estét, elnézést kérek. Jó helyen járok? - a recepciós nő mosolyogva rám néz, ez már oldja a feszültségemet

-Attól függ, kit keres?

-Hát, nem igazán tudom... Én a Gangnam negyedből jövök, a Sweet Paris cukrászdából és ha nem tévedek ide rendeltek egy tortát...

-Ó, hát maga az? - csapja össze két tenyerét a hölgy - Persze, jó helyen jár. Arra tessék, majd lesz jobb oldalt egy hatalmas ajtó, azon kell bemennie. - tart úteligazítást nekem a hatalmas szállodában

-Köszönöm, hálás vagyok - hajolok meg, majd megindulok a terem felé. Valóban hatalmas az ajtó, meg kell feszülnöm ahhoz, hogy ki tudjam nyitni. Amikor végre elém tárul a terem belseje, szinte tátott szájjal lépkedek befelé. A plafonon egy gigászi kristálycsillár lóg, a belmagasság az ajtóval arányosan nagy, viszont ha egy átlagos lakáshoz mérjük, akkor annak a duplája lehet. A falakon szemet gyönyörködtető kézzel faragott aranyszegélyek, alattuk pedig körben hatalmas asztalok, teli finomságokkal. Hirtelen egy inas tűnik fel a színen, megzavarva ezzel ámuldozásomat.

-Maga a cukrász? - teszi fel a kérdést túlzottan arisztokratikus hangnemben

-Igen, én - próbálok ugyan úgy válaszolni, amiből csak annyi sül ki, hogy az inas elrebeg egy köszönöm-öt, elveszi tőlem a tortát és ferde szemmel néz rám, miközben elhalad a csokis csodával. "Ez nem jött össze" gondolom, közben folytatom előbbi tevékenységemet. Fáradtságom egy pillanat alatt elszáll, egyszerűen elvarázsol a hely és annak atmoszférája is. Körbenézek az embereken. Mindenki elegáns, ruha, szmoking, ezzel szemben itt állok én, egy kopott farmerben meg egy maszatos pólóban. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, ezért elindulok újra a hatalmas ajtó felé, csak most belülről próbálkozom kinyitni az óriást. 

-Yumi! - hallom meg magam mögül az ismerős, de még is ismeretlen kiáltást. A hang irányába fordulok. Amint meglátom azt az embert - pontosabban nőt - aki a nevemen szólított, úgy érzem nem hiszek a szememnek. Menta zöld ruhájának alsó, fodros széle kecsesen hullámzik térde körül miközben felém tipeg színben hozzá illő magassakú ciőjében. Hosszú, derékig érő szőke haja (európai származása miatt olyan színű, amilyen) most vállán van átvetve, éppen szabadon hagyva vállait.

-Yumi! De örülök, hogy eljöttél! - megölel, gondolom válaszra várva, de én meg sem bírok szólalni, ez most váratlanul ért

-Hee-HeeYoung...De, mégis hogy? - préselek ki végre valami érthető szöveget és közben kérdő ábrázattal meredek a nőre.

-Már tegnap is itt voltam, amikor hívtalak, te butus! - simogatja meg fejemet, hiába én vagyok az idősebb. De erre most nincs időnk, mindjárt hét óra, sietnünk kell! - levágja pezsgőspoharát az asztalra, majd megragadja a csuklóm és átvezet egy kisebb szobába. Nagy tükrök, lámpák, sminkkészletek, hajcsavarók

-Mire készülsz? - kérdem, miközben leültet a székbe és nekilát sminkemnek.

-De...

-Pszt! Így elfogom kenni a rúzst és úgy fogsz kinézni mint Joker a Batmanből. Ezt akarod?

-Mhm-mhm - rázom meg fejemet és csendben tűröm tovább. Agyam mindeközben azon kattog, hogy miért vagyok én itt, és mi fog történni. Mikor a smink és a hajam kész van, HeeYoung elővesz a szekrényből egy azúrkék, szintén térd alá érő enyhén fodros ruhát és egy hozzáillő cipőt. 

-Vedd ezt fel. Na, mi lesz már? Siess!

-Még mindig nem értem, hogy miért kell ezt csi...

-Nem duma, csinálja! - utasít, miután már nem merek megszólalni. Mire visszamegyünk a hatalmas bálterembe, már teljes sötétség uralkodik, alig látunk az orrunkig

-Hé, HeeYoung ide! - hallunk meg egy hangot az egyik asztal mögül

-Jövünk már Hana!

-Hana? Ő is itt van?

-Még szép, hogy itt van, hiszen ő is része volt a tervnek. Na gyerünk, ide bújj el. - mutat az egyik asztal mögé... legalábbis azt hiszem, mivel semmit sem látok. Hamarosan nyílik az ajtó, a teremben síri csönd uralkodik. A kintről beszűrődő fény miatt a férfinak csak a sziluettje látszik. Amint becsukódik mögötte az ajtó, a fények kigyulladnak, az emberek pedig előbújnak rejtekhelyükről és azt kiáltják: "Meglepetés". Ha lett volna valami a kezemben, most biztosan elejtem.

-Ez nem lehet igaz...