Mom - 3

Mióta itt vagyok, életem gyökeres változásokon ment keresztül. Például az, hogy kedvenc énekesemet személyesen is megismerhettem egy csoda folytán, bár...máig sem értem mivel érdemeltem ezt ki. A kezdeti emberundorom helyét pár hónap alatt átvette ennek szöges ellentéte. De a legnagyobb változást egyik barátnőm okozta, akit itt tartózkodásom tizenkettedik hónapjában ismertem meg.
-Ez milyen?
-Nem jó, nem elég fehér.
-És ez?
-Rosszabb, mint az előző. Mi ez a sok fodor? Olyan vagy benne mint egy felhő! - utolsó mondatom hallatán még én is elnevettem magam, amit barátnőm sem bírt komolyan végighallgatni
-Na és ez? Szerintem eléggé kövérít...Olyan vagyok benne, mint a nagy fehér bálna. - biggyesztette le alsó ajkát - Megyek, le is veszem...
-Hülyéskedsz? Le ne merészeld venni! Ez fantasztikus! És egyáltalán hova kövérítsen? Nincs miért aggódnod, az alakod irigylésre méltó. - fogtam meg két vállát és szembe fordítottam magammal.
-Gyönyörű vagy, ne aggódj. Ez a ruha meseszép, nem túl csicsás, se nem túl nagy, az uszálya is éppen elég hosszú - ezen szavaim nyugtatóan hatottak rá, homlokráncai kisimultak, a szája enyhén felfelé konyult és megölelt.
-Köszönöm HeeYoung, azt se tudom mi lenne velem nélküled. Szerintem ha te nem lennél, még a fejemet is elveszíteném. - nevetett, de éreztem, ahogy kötött pulóverem nem bírja tovább és lassan átadja a sós vegyületet bőröm legfelső rétegének.
-Most meg miért sírsz? - kezdtem el simogatni a hátát, bár a cipzár néha meg-meg bökte a kezem, ami nem volt éppen kellemes érzés
-Mert...alig ismerjük egymást... talán két éve...és ennyit törődsz velem, még az sem fordít rám ennyi figyelmet, akit gyerekkorom óta ismerek, erre te... - mondta ezt a szemembe, majd újra vállamra hajtotta a fejét
-Hé, hé...csitt. Ne legyél már ilyen érzékeny. Minden embernek meg van a maga szemlélete bizonyos dolgokról. Ha nekem az tetszik, hogy ennyit legyek veled, akkor ez van, ha a gyerekkori barátodnak az, hogy kicsit kevesebbet, akkor az van. Nem kell ezen ennyire kiborulni. Na. Oké? Akkor vedd le szépen ezt a ruhát és menjünk. Még egy csomó dolgot el kell intéznem. Jó, hogy még három hét, de az számomra három perc - nevettem. Leadtuk a ruhát, majd a két utcával arrébb lévő épület felé vettük az irányt.
-Na. Akkor ülj le, én pedig telefonálok annak az ingyenélőnek - vettem elő a telefonom -, hogy indulhat. - a nevetőgörcs fojtogatott az általam frappánsnak titulált jelző miatt, de amikor a vonal túloldalán tartózkodó személy beleszólt, ez rögtön elillant
-Halló? Igen én. Csak szólni szeretnék, hogy lassan indulj el, mert nem érünk rá egész nap. Oké, oké, de siess aztán! - mosolyogva nyomtam meg a kis piros gombot
-Na?
-Nyugalom, tíz perc és itt van - ültem le barátnőm mellé és együtt kezdtünk el válogatni a fehér árnyalatainak ezer fajtája közül szalvétákat, terítőket és minden mást, ami egy ilyen alkalomnál elengedhetetlen.
-Megjöttem! - állított be a várva várt személy lihegve, fél órával később.
-Hol voltál eddig? Mi tartott egyáltalán ennyi ideig?! - kérdezősködött egyre dühösebben legjobb barátnőm
-Dugó volt.
-Dugó volt? És ezt te ennyivel elintézed? Semmi bocsánatkérés, vagy valami?
-Hohó. Álljon csak meg a menet. Nehogy most kezdj el veszekedni, látod rajta hogy fáradt, sietett, biztos futott a lépcsőn, erre te így lehordod? Csak annyit kérek, hogy ne reagáld így túl a dolgokat. Tudom, hogy ideges vagy, de erre inkább nekem lenne okom, hiszen én vagyok a szervező, nemde? Na és akkor most mosolyogj, végül is az ünnep nem az igazi úgy, ha idegeskedik előtte az ember. Nyugodj meg, kérlek - ecseteltem neki nézeteimet, közben láttam az arcán, hogy felfogja minden egyes kis szavam, övéit viszont megbánja.
-Úgy sajnálom! - ugrott barátja nyakába - pontosabban beleült az ölébe és átkarolta a nyakát - majd megcsókolta. Ám ez a csók egyre csak hevesebbé fajult
-Naaaa - húztam el az utolsó betűt, mint egy hisztis óvodás - ezt tartogassátok a nászútra - majd úgy csináltam mint aki undorodik és elmentem az anyagmintákért. Körülbelül egy óra alatt végeztük, de jó is volt ez így, többre számítottam. Ez még csak a könnyebbik része volt. De még hátravan a torta, a terem és a díszítés, az ültetési rend, a meghívók, egy fotóst is be kéne szerezni és már csak három hetem van! Ahogy gondoltam, ez az idő egy szempillantás alatt eltelt, de szerencsére mindennel idejében kész lettem. Éppen a menyasszony haját csináltam, amikor a vőlegény toppant be az ajtón. Tipikus
-Te meg mit keresel itt? Nem láthatod meg a menyasszonyt az esküvő előtt! Hess, hess! - toltam ki a kíváncsi fiút az ajtón. Az egész frizura, ruha, smink dolog összesen másfél órát vett igénybe. Ami jó, mert a menyasszonynak még volt ideje aggódni, nekem pedig lenyugtatni is maradt még időm. Végül fotóst is könnyen szereztem. Eszembe jutott, hogy én végeztem egy fotóskurzust az egyetemen. Mire jó az, ha nem erre? Ennél fogva olyan ruha kellett, amiben könnyen szaladgálhatok, hogy minél előnyösebb szögből fényképezzem le az ifjú párt, szóval a bokáig érő ruháról lemondhattam. Végül is egy térdig érő, türkizkék ruha mellett döntöttem, ami nem csak praktikus, hanem kényelmes is ilyen célra.

Mindenki elfoglalta a helyét? Vőlegény megvan? Zene? Minden kész? Rendben akkor indulhat a ceremónia! Beálltam a helyemre, kezemben egy virágcsokorral és a fényképezőgéppel. Higgyétek el, nem könnyű ezt a kettőt fogni egyszerre, de én megoldottam! Elindult a zene, nyílt az ajtó. És az én drágalátos barátnőm lépett be rajta. Sejtésem beigazolódott. A ruha tökéletesen állt rajta, a haja szintén tökéletes, a zene is, a díszítés  is, minden tökéletes. Tökéletes munkát végeztem. Egy esküvőszervezőnek a legnagyobb öröm, ha látja hogy az őt megkereső fiatal párok és azoknak rokonai is boldogok. Hát ha még a menyasszony az ember legjobb barátnője! 

-Te, Lee HyunSil - kezdett bele a pap, a szinte már sablonossá vált szövegébe, amelyet a Hollywoodi produkciók által mindenki annak vél - akarod-e az itt megjelent Son Dongwoon-t hites férjedül?

-Igen, akarom - könnyeivel küszködve nyögte ki ezt a két szót, amit meg is értek

-És te, Son Dongwoon, akarod-e az itt megjelent Lee HyunSil-t hites feleségedül? 

-Igen, akarom. - nála pont más volt a helyzet. Le sem lehetett volna vakarni az arcáról a mosolyt

-A gyűrűket, ha kérhetem. - szólította fel a csokornyakkendős kisfiút, aki vörös bársonyhuzatú párnán hozta oda a kicsi - de annál többet jelentő - ékszereket a párnak

-Nos, ezennel, házastársakká nyilvánítalak titeket. Megcsókolhatod a menyasszonyt. - Dongwoon kapva kapott az alkalmon, hogy ezt a szertartást teljessé tegyék, viszont amint lekaptam ezt a pillanatot, már rohannom is kellett ki, a bejárat elé, ugyanis a rizsszórás az egyik leglátványosabb dolog az esküvőkön. No meg még ott van a csokor elhajítása, de az majd később lesz. Kiléptek az ajtón és mindenki azonnal hajította rájuk a rizsszemeket. Rengeteg jó kép készült, még egy csoportkép is a vendégekkel és ezután jött a rémálom. A csokordobás. Tolongás, testi épség veszélyeztetése, nem is beszélve a fényképezőgépről, ami valljuk be, mostanában nem két fillér. Legelőre álltam be, ahogy ismerem HyunSil-t, úgyis hatalmasat dob. És tényleg. Az eldobás pillanatát lefotóztam, a csokorral meg nem is törődtem, az nem az én dolgom. Következő pont: Lagzi és torta. Az egész vendégsereglet a párral az élen autókba ültek, hogy eljussanak a következő helyszínre. Hatalmas terem, rengeteg virággal, ízléses terítőkkel, étkészlettel... nagyszerű. Itt a vacsora és mi egyebek előtt a menyasszony elment és felöltött magára egy másik, kényelmesebb ruhát.

 A torta felvágása elég humorosra sikerült szerintem, az első szelet tortát mondjuk úgy, hogy nem ették meg, ahelyett külső felhasználásra fordították az édes süteményt. A "lagzi" továbbra is tökéletesen zajlott. Sehol egy részeg krapek...de miért is lenne? Még csak kilenc óra. Emberek táncolnak, zene egyszer gyorsul, máshol lassul, a fényképezőgépem kattog. Már fájt az ujjam, de szívesen csináltam, hiszen ez a hobbim, és hobbiját szereti az ember. Nemde?

-Hellóka - szólalt meg mögülem hirtelen egy hang

-Te jó ég! - ugrottam fel ijedtemben, még jó, hogy a hangzavartól nem hallotta meg a többi ember

-Yoseob! Nagyon megijesztettél, azzal tisztában vagy, ugye?

-Igen, igen, csak kérlek ne bánts! - húzta össze magát

-Ökör - bokszoltam bele egyet a vállába, amin csak nevetett, be kell vallanom, én is.

-Mit csinálsz? - nézett át vállam fölött egyenesen gépemre, amin az eddig készült képeket nézegettem éppen

-Dolgozom. Komolyan mondom, az őrületbe kergetsz a hülye kérdéseiddel.

-Akkor is megőrülsz, ha hoztam neked valamit?

-Mit mit mit? Mit hoztál? - kezdtem el ugrálni, mint egy szülinapos kis kölyök

-Ezt - és ekkor elővett a háta mögül egy virágcsokrot, pontosabban azt a csokrot. Csak megismertem, hiszen együtt válogattuk bele a virágokat a menyasszonnyal 

-De hát...ez... a menyasszonyi csokor. Mikor? És miért nekem? - bombáztam le kérdéseimmel

-Mert szeretném, ha te lennél a következő - súgta fülembe, amitől még a hideg is kirázott. Tényleg? Jól hallottam? Ezt nem hiszem el... Mióta megláttam, kissé többet éreztem iránta, mint barátság. De elhajtottam a  gondolatot, azt hittem, hogy ez biztos csak valami rajongás-féle, mert ő híres, meg minden. Az évek során legjobb barátok lettünk. De úgy tűnik, ez számára sem csak szimpla barátság volt. Legutolsó mondata után teljesen ledermedtem, a szívem eszeveszetten kezdett el kalapálni és megszűnt a külvilág. Csak Ő és a barna szemei léteztek számomra.

-Ugyan már, miket beszélsz, mégis kivel tudnék én egy párt alkotni - tettettem, hogy felháborodok kijelentésén, de a fényképezőgéphez már csak remegő kezekkel tudtam hozzányúlni...

-Velem! - állt be fényképezőgépem elé, amit később óvatosan letett az asztalra és megfogta két kezem. Aztán egyre csak csökkenteni kezdte a távolságok kettőnk között, amit nemsokára teljesen betöltött az ajkaival. Finoman kóstolgattuk egymást, majd egyre hevesebben. Egy pár másodperc után felfogtam, hogy mi is történik körülöttem és átadtam magam az érzésnek. A pár perces csókcsata után eltávolodtunk egymástól

-Bocsi, utálok magyarázkodni - mosolygott úgy, hogy a lábamat szinte elhagyta az erő

-Nem is baj - kulcsoltam össze kezünket

-Gyere! Menjünk oda Dongwoonékhoz! - olyan volt, mint egy... nem is tudom, hogy micsoda. Erre szavak sincsenek. Három év után kiderül, hogy a személy, akit szeretsz, viszont szeret téged...nincs ennél fantasztikusabb dolog a világon! Ráadásul, ha a helyszín, vagy alkalom ahol ez kiderül, egy esküvő, arra már szavak sincsenek...

Mom - 2

Alig léptem be az emberek által képzett ördögi kalitkába, máris elvesztettem úti célomat. Az emberek között voltak fotósok, valamiféle rajongók, és pár nézelődő. De ezt a párat úgy értem, hogy ők voltak "csak" körülbelül háromszázan. És akkor még ne is beszéljünk a több tucat fotósnak nevezett undorító paparazzipatkányról - akik nem hogy ilyen helyeken, utazáskor...De még a magánéletükben is zaklatják a hírességeket. Most komolyan. Azért dolgozik szegény egész életében a sikerért és a hírnévért, hogy utána ne lehessen egy percig sem egyedül és ne kelljen rettegnie a olykor-olykor bokrokban előtűnő, a napfényt megtörő, profi gépek lencséitől? Véleményem szerint ennyit nem ér meg.- és az őrjöngő tizenéves kislányok hömpölygő folyamáról. Ha ez még nem lenne elég, mindenki lökdösött mindenkit. Azért szerintem, én az egy méter hetvenkét centis magasságommal, szőke hajammal és a kék szememmel nem vagyok olyan észrevehetetlen (a sok barna hajú, barna szemű ember között), hogy összetapossanak. Viszont ez sajnos megtörtént. Az egyik pillanatban még viszonylag békésen álldogálok a visítozó tinédzserek és a fényképezőgépek kattogásának kereszttüzében, a másik pillanatban pedig egy órási felém irányuló lökést éreztem a tömeg felől és rögtön a földön találtam magam. A hátizsákomat még valahogy sikerült kiráncigálnom a lábak alól, de a bőrönd odaveszett a rengetegben. Leültem a legközelebbi padra és arcomat a tenyerembe temettem. A hátizsákomban csak egy kis pénz van és egy kevés kaja. Mégis mit fogok én így kezdeni magammal? Az összes értékem abban a bőröndben van... 
-Öné ez a táska, kedveském? - szólalt meg mellőlem egy könnyed hang, pár perc múlva. Felnéztem és egy nálam alacsonyabb, hullámos, rövid fekete hajú hölgy állt mellettem, kezét pihentetve a bőröndöm fogantyúján.
-Igen, az enyém! - ugrottam fel örömömben és lendületből meg akartam ölelni, de még időben eszembe jutott, hogy ez egy másik kultúra, szóval csak egy mély meghajlással fejeztem ki hálámat.
-Köszönöm szépen! - néztem végre a hölgy barna szemeibe
-Igazán nincs mit, ezek a rajongók már csak ilyenek - nézett az egy emberként sikítozó -számomra- kislányok felé.
-De mégis miért vannak itt ennyien? Talán valami világsztár érkezett? - nyújtogattam a nyakam egy ültő helyemben
-Hát, valami olyasmi - nevetett - Igazából én is miatta jöttem, de úgy érzem esélyem sincs, szóval szerintem induljunk. Meghívhatom egy kávéra?
-Örömmel elfogadom a meghívást - vetettem egy pillantást a hölgyre, aki szívmelengetően kedvesen nézett rám, fényévekkel felülmúlta a többi embert, aki a repülőtéren volt. Beültünk egy taxiba, és máris az utastársam által bediktál cím felé tartottunk. Amikor beléptünk a házba rögtön a bőröndömben kezdtem el matatni.
-Hány cukorral kéri? - szólalt meg, nekem háttal, miközben zokniban lépkedtem be a konyhába.
-Engedje meg, hogy kifizessem a taxi árát. - nyújtottam felé tenyeremet
-Szó sem lehet róla! Mondtam már, hogy meghívtam. Tegye csak el a pénzét - csukta össze markomat
-Hát akkor...köszönöm. - megindultam bőröndömhöz. Mire visszatértem az asztalhoz, már ott volt a gőzölgő csésze kávé az asztalon
-Hmm...Ez  fantasztikus. Mi a titka? - lelkendeztem az éppen megkóstolt forró ital után
-Nem, nem. Ezt nem árulhatom el. De örülök, hogy ízlik - ebben a pillanatban kopogtattak. Éppen mentem volna ajtót nyitni
-Mégis mit művel? Maga itt most vendég! Csüccs vissza! - parancsolt rám kuncogva vendéglátóm és indult a bejárat felé
-Ó, hát te vagy az? Milyen volt az utad? Nem vagy fáradt? Gyere, éppen most csináltam egy kis kávét...
-Nyugalom, anya... - Anya?! - minden rendben. Egyébként, van itt valaki? - gondolom a bőröndömre gondolt
-Ó, igen. Van egy vendégem. Gyere, bemutatlak neki. - egyenesen a konyha felé tartottak, hallottam a lépteiket.
-Tényleg, hogy is hívják? - kérdezte a hölgy
Amikor megláttam a fiút, az éppen akkor a számban tartózkodó, korty kávé hirtelen szabadulni akart, de sajnos a rossz irányba.
-Jó napot... - intett egyet, egy halk kuncogás kíséretében, nem ok nélkül, hiszen elég nevetséges látványt nyújthattam...fél korty kávé a felfúvódott pofazacskóimban volt - alig bírtam visszatartani, hogy a légnyomástól nehogy az is az asztalon landoljon - miközben a másik felét próbáltam felitatni fekete melegítőfelsőmnek mandzsettájával. Végül leküzdöttem a mostanra kihűlt italt a torkomon és gyorsan felálltam. Bemutatkozásom második strófáját egy gyors meghajlással kezdtem
-Jól bemutatkoztam, mondhatom - nevettem kínomban.
-A nevem Shin HeeYoung - mind a ketten elkerekedett szemekkel néztek rám
-Tudom, ez nem egy megszokott név egy európai lánytól, de ez egy másik történet.

Mom

Fáradtan sétáltam be az ajtón.Csupa idegen arc...csak az a baj, hogy egy kicsivel több, mint amire számítottam. Emberek...bárhová nézek, mindenhol csak ők vannak. Pont ezért jöttem el otthonról, de úgy tűnik itt sem más a helyzet. Utálom a tömeget, egyszerűen rosszul leszek tőle. Ez most is így volt, míg a bőröndömre várakoztam, behúzódtam egy kis sarokba, hogy addig se kelljen a sok idegen alak között álldogálnom. Mikor megláttam a hatalmas fekete bőröndömet, csak gyorsan odaszaladtam érte és minél gyorsabban igyekeztem kijutni az épületből. A hatalmas váróteremben, a helységhez méretben passzoló, óriási kijelzőn mutatták, hogy mikor indulnak a járatok. Egy ideig elidőzött a fényes tárgyon a tekintetem, de a több ezernyi ember beszélgetése kizökkentett. Már az android segítségét is igénybe vettem, de még ő sem tudta, merre kell ebből a számomra pokoli helyről kijutni. A szótárba is belemélyedtem, mivel ha tanulsz egy nyelvet, hiába tudsz minden szabályt...ha nincs szókincsed, elmehetsz a nyelvtannal a sunyiba. Végül feladtam a próbálkozást, helyet foglaltam az egyik igen kényelmes - érezzétek az iróniát - széken és ott folytattam tovább a magolást. Körülbelül egy óra telt el ezzel, amikor már úgy éreztem zsibbad a hátsóm. Eldöntöttem, hogy folytatom a keresgélést. Épphogy elraktam a kis könyvet a hátizsákomba és fölnézek, mit látok meg a tömegen túl? Hát nem a kijáratot? Ez fantasztikus. Hogy verekedek én át ezen az emberi dzsungelen?