Christmas wish

Érdemes ezt a dalt előtte, vagy utána (esetleg közben) meghallgatni, igazán karácsonyi hangulata van :)

Karácsony. Az egyik legszebb ünnep az egész évben. Hát ha még az ember épp ekkor lesz egy évvel idősebb. Amikor este a televíziót bámulja, vagy akár késő délután kiugrik az utcára sétálni egyet, elfogyasztani egy jó forralt bort - vagy akármit, ami fahéjas és a karácsonyra emlékezteti - ,azt gondolná az ember, hogy mindez miatta van. A rengeteg színes kis égő miatta van felfuttatva minden fára és kisebb-nagyobb házakra; a boltokban a születésnapja alkalmából árulják azt a sok mindent olcsóbban, hogy aztán majd mind neki adják oda ajándékképp. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez nem igaz. De már csak a gondolata is jóérzéssel tölti el a szívem. Ha már itt tartunk. Shin HeeYoung vagyok, húsz éves. Nemrég volt a születésnapom, ami nem volt egy unalmas alkalom, az már száz.

***

-Pufi! Hagyd abba! Felébreszted a szomszédokat! - mivel az ugatás a figyelmeztetésem után sem állt le, kénytelen voltam felállni és valahogy megszüntetni a zavaró tényezőt, amitől sem a kutyám, sem én és lassan a szomszédok sem fognak tudni aludni. Az ajtó alatt rózsaszínes-sárgás fény szűrődött be, gondolom ez volt az, amitől az a fülsüketítő hang jött ki a kis, hosszú-szőrű tacskó torkán. De mi adhatott ki ekkora fényt az éjszaka közepén? Lassan nyitottam ki az ajtót, de még így is be kellett csuknom a szemem, hogy egy kicsit megszokjam a fényviszonyokat. Amikor viszont kinyitottam, az eddigi talán legszebb látvány tárult elém. Az emelet, ahol az albérletem volt, végig fel volt díszítve karácsonyfaégőkkel. Úgy, ahogy voltam, kiléptem a lakásból pizsamában, majd az ajtó becsukása után felfedezőútra indultam. A fénylő díszítőelemek egyfajta irányjelzőként szolgáltak és azt a gondolatot sugallták, hogy "Arra menj".Mintha  ténylegesen beszéltek volna hozzám és én hallgattam rájuk. Csak mentem amerre mutatták, néhol meg-meg érintettem őket, kitudja miért. Amikor a lépcsőhöz értem, hasított be a gondolat, hogy Hol van Pufi? Szélsebességgel száguldottam le az amúgy gyönyörűen feldíszített korlát mentén és hála az égnek, egy ép és egészséges, farokcsóváló 

kiskutyával találtam magam szemben, aki csillogó szemekkel próbálta csillapítani a düh és aggodalom bennem keletkezett egyvelegét, amit én inkább neveznék pillanatnyi elmezavarnak, mint érzelemnek. Leültem a földre és csak ekkor figyeltem fel a szemgyönyörködtetően szép karácsonyfára. Ahogy az a kis szőrgombóc az ölemben szuszogott, elgondolkodtam dolgokon. Először még arról, hogy Anyáék vajon hogy vannak? Hiszen már egy hete annak, hogy eljöttem otthonról. De semmi gond nem lehet, sértődés nem lesz, hiszen az ajándékokat elrejtettem, mindenre gondoltam. Később viszont gondolataim  más felé terelődtek. Eléggé szégyelltem, de nekem még nem volt barátom. Soha. Ha csak rá gondoltam, a fejem rákvörössé változott és elöntött a forróság. De most senki nem volt ott. Csak én, Pufi és a gondolataim, ezért bátran vetettem bele magam az elmém rejtelmeibe. Reggel nagy meglepetésemre puha dolgon ébredtem, pontosabban az ágyamban, nyakig betakarva. Furcsa volt, hiszen tisztán emlékeztem, hogy a padlón aludtam el, a földszinten. Márpedig én a hetediken laktam. Most akkor vagy lépcsőztem hét emeletet álmomban, vagy valaki a szomszédok közül felvitt a kezében. Na de ki volt az? - összegömbölyödtem a takaró alatt - Senkit nem ismertem a lakók közül a háziurat kivéve, de amint észrevettem, ő is aludt. És mi van ha egy rabló volt? Felhozott és kirabolta a lakást? De ez elég fura lenne, hiszen jobban járt volna, ha itt sem vagyok. De honnan tudta egyáltalán, hogy hol lakom? Az egész napom azzal telt, hogy ezen gondolkodtam. Szokásos napi rutinként meglátogattam a kedvenc standomat, ahol a világon a legfinomabb forralt bort készítették fahéjjal és naranccsal. Miután kézbe kaptam a forró italt - ami még kesztyűn keresztül is felmelegítette a kezem - nekiindultam New York utcáinak és kerestem egy jó helyet, ahova leülhetek. Vittem magammal a kis párnámat, hisz' ki akar karácsony előtt felfázni? Végül találtam egy padot, ami a műjégpálya felé nézett és figyeltem az embereket, miközben korcsolyáztak. Voltak esetlenek, akik folyton csak elterültek, utána remegő lábakkal felálltak, majd újra a hideg jégen találták magukat. Viszont voltak elég ügyes emberek is, akik mindenféle piruetteket csináltak. Ezek a mozdulatok elvarázsoltak, úgyhogy amint végeztem a borral, hazaszaladtam - hál' Istennek nem laktam messze - rákötöttem Pufi lelkére, hogy viselkedjen, mert ha nem, akkor egy hétig nem látja viszont a gumicsirkéjét. Ezután futottam vissza a parkba, ahol a jégpálya volt, hogy minél több időt ott tölthessek. Béreltem egy korcsolyát és már mentem is. Kissé bizonytalanul léptem rá a jégre, de egy fél óra alatt éppen annyira belejöttem, hogy az embereknek nem átugrani kellett a jégen a fenekét fájlaló énemet, hanem oldalról kerültek ki a sebességem miatt, ami körülbelül egy teknősével egyezett meg. Édesanyám alig akart elengedni ide, mivel én vagyok az ő édes pici lánya, akit mindentől és mindenkitől óvnia kell. De idővel sikerült meggyőznöm, hogy már nagykorú vagyok és úgy gondolom, hogy egy felsőfokú angol nyelvvizsgával elboldogulok még egy ilyen nagy városban is, mint New York. A gondolatok ismét záporozni kezdtek, és én már azon kaptam magam, hogy kint állok a pálya szélénél és a korláton támaszkodva szemlélem a kivilágítást. Egy szőkés-barnás hajú fiú olyan sebességgel ment neki a korlát mellettem lévő részének, hogy még én is megijedtem. Gondolom még csak most tanul korcsolyázni, mint ahogy én... Háttal nekitámaszkodott az aktuális kapaszkodójának.

-Te nagyon szeretnél megfázni, mi?

-Parancsolsz? - néztem értetlenül a névtelen idegenre

-Nem elég, hogy tegnap a hideg csempén elalszol, akkor még itt is muszáj leülnöd egy párszor egy ilyen vékony nadrágban? - nézett végig rajtam. És igaza volt: a lábamon csak egy vastagabb harisnya és egy cicanadrág volt.

-Mégis ki vagy te? Legalább bemutatkoznál, ha már így leteremtesz?

-Egy köszönöm-öt azért megérdemelnék, nem gondolod? Egyébként Lee Gikwang vagyok. - fordult velem szembe.

-Várj...én téged ismerlek. - mutogattam rá, mint egy idióta

-Az eléggé valószínű, lehet hogy álmodban láttál, miközben vittelek a szobádba.

-Nem, nem...Máshonnan. Biztos hogy láttalak már valahol.

-Hát, ha szereted a Beast-et, akkor igen, tényleg ismersz.

-Ez az! - csaptam bele a tenyerembe - Beast! Igazán szeretem a zenéteket. - Mosolyogtam rá olyan bájosan, ahogy csak lehetett.

-Köszönjük szépen. Te rajongó vagy? - lepődött meg 

-Hát, igazából igen, de nem az a sikoltozós, összeesős típus

-Tetszik ez a hozzáállás. És ha már így belemelegedtünk a beszélgetésbe, honnan is jöttél? - leadtuk a korcsolyákat és elindultunk hazafelé.

-Na tippel, hogy honnan.

-Hát... nem itt laksz?

-Nem - kezdtem el nevetni

-Akkor? Pedig tisztára úgy beszélsz. London?

-Nem talált.

-Mondjuk...Maradjunk annál, hogy Európa...talán...Á, összezavartál! Szőke haj és kék....mandulaszemek. Nem értek én már semmit.

-Na jó. Megkegyelmezek neked. - néztem a szemeibe mosolyogva - Szöuli vagyok. - itt tágra nyíltak szemei

-Anyukám magyar, apám pedig koreai. Így lettem én a félig magyar, félig koreai, aki valamilyen különös oknál fogva angolul karattyol. - mosolyodtam el utolsó szavam hallatán

-De ha koreai vagy, akkor miért nem az anyanyelveden beszélsz? Az igazság az, hogy... nekem is könnyebb lenne - vakarta meg a tarkóját kínos zavarában

-Hát, igazából mindig is imádtam az angol nyelvet és közelebb is éreztem magamhoz, mint a koreait vagy a magyart. De a te kedvedért megteszem - nyújtottam ki rá nyelvem és futottam előre, mint egy kislány, aki éppen az ovistársa elől fut fogócskázásnál. Hirtelen fehér hópelyhek kezdtek el hullani az égből, amelyek éppen olyanok voltak, mintha kis vattapamacsok lettek volna. Ennek ellenére a futást nem hagytam abba, de azért lassítottam, hogy megcsodálhassam a lassan szállingózó miniatűr kis kreálmányokat, ahogy több kilométernyi magasságból utaznak el idáig, hogy befedjék a tájat amolyan paplanszerűen és ezzel mindenki karácsonyát - és az én születésnapomat - egy tökéletes ünneppé varázsolják. Két kart éreztem meg derekam köré fonódni, ami kizökkentett költői gondolatmenetemből és mindez egy hatalmas általam kiadott sikoltásban nyilvánult meg.

-Megvagy!

-Megvagyok, igen. Nagyon megijedtél volna, ha összesek? Mert ez egy kisebb szívrohammal volt egyenlő! - néztem szúrósan szemébe, amit nem sokáig bírtam tartani, az ázott kiskutya pillantástól, amivel válaszolt.

-Ne kapd már így fel a vizet. Nem is játszom többet veled. - Elfordította fejét, orrát felhúzta és egyfajta "Miss Madame" járással ellépdelt mellőlem

-Jaj, várj már! - szaladtam utána. Tényleg olyanok voltunk, mint akik évek óta ismerik egymást. Pedig mindez csak egy pár óra volt...esetleg. Megfogtam a kezét, hogy magam felé fordíthassam. Amikor végre szemtől szemben álltunk láttam, hogy egy igazán nagy nevetést folyt vissza, amitől arca kissé eltorzult formát vett fel.

-Ökör. - bokszoltam bele vállába gyengén, ekkor egy hidegrázás futott végig testemen, amit rögtön valami puha és meleg követtett a hátamon.

-Te mit csinálsz? Így meg fogsz fázni! Vedd vissza azonnal! Egy énekesnek semmi sem rosszabb egy megfázásnál és a menedzsered is le fog szidni...

-Még van egy hét karácsonyig és utána még kettő a pihenőnk végéig. Addig csak kikúrálom magam valahogy - egy hatalmas mosolyt villantott meg, amikor beléptünk a társasház ajtaján. A lépcsőn felfelé még erről a témáról beszélgettünk, amikor ő megállt egy ajtó előtt. Gondolom az ő lakása ott volt. Miután elfordította a kulcsot a zárban még láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de én fogtam magam és se szó, se beszéd: Belöktem az ajtón és azzal a lendülettel be is csuktam

-Fürödj le és bújj gyorsan ágyba! Hiába van még három heted, akkor sem kéne megfázni, szia! - Választ nem kaptam, ezért mentem pár lépést és beléptem a lakásom ajtaján.

-Pufi! Nem megmondtam, hogy ne csinálj rumlit?! Még ennivalót is hagytam neked... De hát ha így állunk, akkor mondj szépen búcsút a gumicsirkédnek egy hétre. - fogtam az említett játékot és felraktam a szekrény tetejére

-Ne néz így rám, én figyelmeztettelek. - otthagytam a nappaliban és elmentem fürödni. Az elkövetkezendő napokban már csak a karácsonnyal foglalkoztam. Néha beszéltem Gikwanggal is, de csak futólag, amikor elkísért egy-egy bevásárlásra, vagy amikor a szabadidőnkben elmentünk egyet korcsolyázni. Végül Szenteste kopogást hallottam, éppen akkor, amikor a karácsonyfát díszítettem. Odalépkedtem az ajtóhoz a kedvenc kötött pulcsimban, ami már a fenyőfa és a fahéj illatát is beszívta és kinyitottam a mahagóni fából készült nyílászárót

-Á, szia! Már nem láttalak három napja, hol voltál?

-Hát, tudod...ajándékokat vásároltam.

-És miért nem hívtál? Szívesen elmentem volna veled.

-Nem volt rá szükség... csak kis apróságokat vettem, pár óra alatt meg is voltam. Ja, és ezt itt neked hoztam - mosolygott és felemelte a dobozt, ami eddig a lábánál volt.

-Akkor gyere be - álltam félre az ajtóból, hogy vendégem be tudjon lépni

-Hmm, milyen finom illat van itt - ült le a kanapéra

-Igen, sütöttem sütit, de... - helyet folaltam mellette én is

-Tessék, ezt bontsd ki

-Mi ez?

-Ajándék.

-Azt látom, de még egy?

-Csak bontsd ki - hallgattam rá és leszedtem a karácsonyi csomagolópapírt a csipogós játékról

-Egy gumilabda? - furcsán méregettem a teniszlabda méretű színes kis játékot

-Igen, ezt a kiskutyádnak hoztam. Hallottam a múltkor, hogy elvetted a játékát és hoztam neki még egyet, hogy legközelebb nehezebb dolgod legyen - kinyújtotta rám a nyelvét

-Te hallgatóztál? Hé!

-Hát igen... de nyugi, csak vicceltem. Csak azért hoztam, mert egy kiskutyának az tesz jót, ha minél többet játszik.

-Jaj, ezt igazán nem kellett volna...

-És ez a te ajándékod - nyomott bele a kezembe egy hatalmas dobozt

-Gikwang, mennyit fizettél te ezért?

-Az nem számít, csak az, ami benne van - ismét nekiláttam a meglepetés titkának feltárásához, ám egy váratlan dolog fogadott

-Ez... ez... Te jó ég, köszönöm! Honnan tudtad? - borultam a nyakába, miközben könnyek gyűltek a szemembe

-Láttam, amikor próbáltál a telefonoddal fényképezni és azt is, amikor elszontyolodtál a rossz minőség miatt, pedig milyen jó képeket tudtál volna csinálni! Meg persze beszéltél is róla, hogy mindig is érdekelt a fotózás, nem emlékszel?

-Ja, tényleg - hajamat kezdtem el csavargatni, hogy leplezzem egyre vörösebb arcberendezésem, miután eltávolodtam tőle - De figyelj, én..én nem vettem neked semmit. Készítettem süteményt, ha kérsz, vegyél nyugodtan ha elkészült, de olyan rossz ez így, hogy ennyi pénzt elköltöttél rám én meg pár nyamvadt sütivel szúrom ki a szemed - lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni, úgy szégyelltem magam. Mutatóujját az állam alá helyezte és így emelte fel fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Amikor meglátta pirosan izzó arcom színét, egy halk nevetés hagyta el a száját

-Olyan aranyos vagy, amikor zavarba jössz - lehunyta szemeit és egyre közelebb  hajolt hozzám. Én a meglepettségtől persze semmit nem tudtam reagálni. Akkor meg pláne nem, amikor elérte célját és teljesen megszüntette a távolságot kettőnk között. Kellett egy pár perc, amíg megszoktam de akkorra testem már átvette az irányítást. Jobb kezem tarkójára csúszott, bal kezemmel beletúrtam rövid hajába és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam. Lihegve váltunk el egymástól, csak egymás szemeit néztük.

-Nekem nem kell ajándék - végül ő törte meg a csendet -, nekem elég, ha te itt vagy velem - ezután újabb csókkal lepett meg. Akkor, abban a pillanatban jobb születésnapot elképzelni sem tudtam volna, úgy éreztem valóra vált a karácsonyi kívánságom.

***

Nos, ez volt az első ilyen novellám, remélem tetszett :)